Nem azt mondom, hogy a világ legjobb vicce, de egyrészt itt helyben fotóztam, másrészt hétvégére megteszi.

Szóval volt a Palace-ban egy nagyon jó Kaukázus-koncert, amiről majd olvashattok a Kimozdulón.

Eredetileg meg is akartam írni az éccaka, de aztán rájöttem, hogy nem biztos, hogy az egész város ragaszkodik ehhez. Másrészt találkoztam a helyen egy régi nagyon kedves ismerőssel (lásd a kép), aki a koncert után több órán keresztül érdekfeszítő történeteket mesélt Ázsiáról, különös tekintettel Japánra. És mivel Japán – itt nem részletezendő okok miatt – amúgy is a szívem csücske, csak hallgattam a történeteket, miközben egymás után rendeltem ki az enyhén alkoholos köröket.

Ezért kell most kicsit várnotok a koncert-beszámolóra. Szerintem túlélitek.

Love,

-t-

Tudjuk, hogy mindenki nagyon szeret bennünket. Mert aranyosak, okosak és jó fejek vagyunk, akik nem kötelezték el magukat így vagy úgy, így elég lazán és jóízűen lehet velünk erről vagy arról beszélni, leülni velünk egy kávéra vagy álldogálni egy pohár itallal a kézben. Ja, majdnem elfelejtettem, hogy nagyon humorosak is vagyunk.

Szóval értem én, hogy ilyentájt miért kapunk sok elektronikus jókívánságot, melyek már el is kezdtek potyadozni. De talán még időben szólok, hogy mi nem ragaszkodnánk annyira a csillagszórós, hóemberes, bejglis, malacos képekhez, főleg ha azok PR-cégektől, intézményektől jönnek és pdf-formátumúak. Ha kapunk ilyent, persze elolvassuk, örülünk meg minden, de ha idén egyik vagy másik karácsonyi vagy újévi levlistáról lemaradunk, akkor abból nem csinálunk ügyet.

Miközben soromra várok az Art Caféban, két tevékenységgel igyekszem elűzni az időt.

1. Fényképezem. Egyrészt a szomszéd asztalnál ülő szereplőket, másrészt a szakma előttem heverő attribútumait. Közben arra gondolok, hogy a fényképezés mennyivel könnyebb és gyorsabb tevékenység, mint az írás. Meg hogy ezek az attribútumok milyen közhelyszerűek, és hogy menyire nem szeretek azonosulni a közhelyekkel, és ami ebből következik: a szakmával. Valahogy mindig is kívülállónak éreztem magam, és ezt mindig örömmel nyugtáztam. És ez minden korábbi foglalkozásomnál így volt. Megnyugtató ez az állandósult távolságtartás.

2. A nyilvános mosdók kézszárítási módjairól tűnődöm. Két módszer látszik nyerőnek. A papírtörölközős és a meleg levegős. Részemről egyértelműen az utóbbi a nyertes. Nem is értem a papírtörölköző egyre nagyobb dominanciáját. Roppant kellemetlen érzés vizes kézzel a papírhoz érzi, abba beletörölközni, majd az egészet egy kosárba dobni, mely tele van hasonlóan elhasznált papírokkal. Autópálya melletti mosdók egészen katasztrófa-sújtott övezetként tudnak kinézni. És emiatt erdőket vágnak ki. Meleg nyári napokon inkább kiteszem a napra a kezem egy percig, semmint papírral reszeljem le róla a vizet.

Mennyivel higiénikusabb a meleg levegő, ahol nem kell hozzáérni semmihez, az ember csak odatartja a kezét és kész.

Egész nap dirmegek-dörmögök, mint egy öreg medve. Nem veszem észre a jót. Pedig optimizmus nélkül nem érdemes élni. Nézzük tehát most a dolgok jó oldalát. Például azt, hogy már két nap telt el a hétből, és még nem is büntettek meg sehol.

Annyi minden hülyeségről írok itt nektek, a lényegről meg közben elfeledkezem. Néhány hét óta egy új, csilivili kerékpár büszke tulajdonosa vagyok. Ha nem köszönök vissza, akkor ez valószínűleg ezért van. Kasztot váltottam, kéretik megérteni.

Egyelőre még szokom az új életérzést. Ha hajtom, akkor megy, ha fékezek, megáll, ha sár van, nem lesz tele a nyakam a cuccal. De a legjobb mégiscsak az, hogy dinamó van rajta. Oké, talán nem az álomút kategória, amikor széllel szemben kell hazatekerni egy városszéli, éjjeli buliból, viszont kompenzálja, hogy nem kell figyelni a lemerülő elemekre vagy esetleg a világítótestek le és felszerelésére. Talán az életkor mondatja velem, de optimális állapotnak tűnik.

Sokáig törtem a fejem, mi történjen a régi bringával, amely oly sokáig szolgált hűségesen, hóban, fagyban, esőben, megannyi politikai és gazdasági válság közepette. Nos, mivel alapvetően és ösztönösen környezetvédő vagyok, meg a szívem is elfacsarodik, amikor szívhez nőtt tárgyakat kell kihajítani, úgy döntöttem, megtartom. És végre arra használom, amihez már régóta kedvem van: terepkerékpár lesz. Mihelyst megjön a jó idő, irány a szabadidőpark és a többi hasonló hely, ahol végre kedvemre tudok őrjöngeni. Ilyesmihez sose késő.

Az Origo-csoporthoz tartozó szakportál, a hg.hu oldalán hosszabb írás jelent meg a szombathelyi színházpályázat első körének győzteséről, a Zsuffa-Kalmár Építész Műterem tervéről.

A cikket – amely elég sok meglepő információt is tartalmaz – itt tudjátok elolvasni.

Csak arról nem lehet olvasni sehol, hogy gyakorlatilag az eredményhirdetéssel egyidejűleg mondta ki a szombathelyi közgyűlés, ha nem is direkt, de az egymilliárd forint átcsoportosításával indirekt mindenképpen, hogy mostanában nem akar kőszínházat építeni.

Ami talán nem is akkora baj, de úgy tűnik, bármely forgatókönyv valósul meg, az kellően átgondolatlan.

Nem szoktam ezen cirkuszolni, olyan a világ, hogy mindenki nyúl mindent.

De azért szerintem úgy lenne korrekt, hogy ilyenkor célzás van rá, hogy a téma nem az utcán vagy az internet dzsungelében hevert.

A TV2-nek sem esett le az újjáról az aranygyűrű. Sőt.

http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/37379_nem_volt_berlete_vittek_a_rendorsegre

Ahogy néhányan már fején találtátok a szöget, a kép megoldása a szombathelyi városháza oldalán felállított, 1974-es típusú műfenyő, amelynek igazi esztétikai értéke a városházára oldalfalára tapadt kosszal domborodik ki, illetve hoz örömet mindnyájunknak és boldog új évet.