Nem dicsekedni akarok (dehogynem), de ma reggel két hét kihagyás után teljes futócuccban kiugrottam az utcára – miként Pallasz Athéné – és csípőből lefutottam egy mini maratonit (14-15 kilométer). De ezen bejegyzés nem ezért született (dehogynem), hanem mert a Martineum mögötti kis utcán elém állt két derékig érő, erősen kóbornak kinéző kutya. Nem félek a kutyáktól, de mivel ők hajlamosak engem azonnal gazdájukká fogadni, nekem meg semmi kedvem nem volt Nárai felé két kuvasszal az oldalamon elindulni, irányt változtattam és elkanyarodtam a Parkerdő felé. Amerre eddig még soha nem futottam, valószínűleg azért, mert az a szombathelyi futók fővonala (main stream), ami in contreto azt jelenti, hogy nem egy futóval futottam össze, hanem legalább öttel. Viszont – a „tömeg” ellenére – tényleg jó kis nyomvonal, fákkal, csenddel, dombbal, még akkor is, ha a futók számára kialakított ösvény annyira felázott, mint egy kínai rizsföld, így aztán maradt az aszfalt.

Könnyen lehet, legközelebb is erre megyek. Köszönhetően a véletlennek.

A cikket csak vasárnap írom meg, átfáztam, mint a didergő király, viszont akit érdekel, az már megnézheti a szombat esti Fő téri gyertyagyújtás képeit, mert a galériát összeraktam. Csak nektek, csak most. A képekért ide kattintsatok!

Meg itt kommentelni is lehet. Ha esetleg.

Szinte mindennap látom ezt az egykor szebb napokat megért kis kuszlit a Körmendi úton. És mintha azt sugallná a dög, hogy a kommunizmusban jobb volt. De amilyen gyorsan csak lehet, elhessegetem magamtól a gondolatot, és azonnal sósavval locsolom fel a helyét. Azért ennyire ne legyen már válság.

Tök régen büntettek meg. Olyan jó magyar, újkori pénzbehajtásos, állampolgári basztatásos módon.

Most viszont igen. Már hiányzott. A házfal mellett parkolásért kapok hatezer forintos csekket. Állítólag járda. Eddig nem nagyon mondta senki, felfestve sincs, de ha ők mondják, elhiszem. Az értesítés akkor került az autóra, miközben számolatlan mennyiségű idióta papírokat hajtottam városszerte, hogy ne büntessenek meg majd más hatóságok. De hát hiába bújsz, nem menekülsz.

Ha hátrébb lépünk két lépéssel, hunyorítunk kicsit, tisztán látszódnak a körvonalai annak, hogy az ország üldözőkre és üldözöttekre szakadt. Az valamennyire vígasztal azért, hogy az utóbbiakhoz tartozom. Vagy ez már mánia?

Miközben a parlamentben a képviselők felismerték az idők szavát, és végre iszonyatosan, 15 százalékkal megsarcolták a saját és a polgármesterek eddig adómentes költségátalányát (szimbolikus persze, hogy a politikusokra külön adótörvény vonatkozik, mint ahogy az is, hogy 15 százalék a mértéke), aközben én a 7628B11-46 számú Állományba vételi bizonylati tömböt kerestem a papírboltokban, olyant, ami gépekről és berendezésekről szól.

Hogy épüljön ez a kurva ország.

Malacka hozzászól Gyurcsány Ferenc blogjához: „Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kedves Feri!
iszonyatos tempót diktálsz, reméljük, ha elfogadják a költségvetést, tudsz egy kicsit lazítani; mert még olvasni is sok, mennyit végzel el naponta; a helyi lapban végre beírta valaki, na, de, hol van a fidesz féle 14. havi nyögdíj? a fidesz csak demagogizál, hazudik, csúsztat, dehát csak ennyit tudnak.”

A humor kimeríthetetlen forrása itt.

Have a nice day!

Egyszerre bonyolult és egyszerre roppant egyszerű az emberi lélek. Itt van például a melegítőnadrághoz fűződő amblivalens viszonyom. Amikor kétévente véletlenül úgy alakul, hogy utcán viselem, több mint kellemetlenül érzem magam, nem mintha érdekelne, hogy ki mit gondol rólam, hanem csak úgy. Kínos és kerülendő.

Megint más a helyzet otthon. A helyzet az, hogy itthon is 90 százalékban farmerban és normál utcai ruhában feszítek a monitor előtt, ám amikor adódik a ritka ziccer, meglehetősen jó szívvel bújok bele egy szürke vagy fekete melegítőalsóba. Most például egy Umbro márkájúba. Nem nagyon dicsekszem vele, és kéretik nem nagydobra verni az imidzsrontásomat, de a kőkemény igazság az, hogy ezek az órák piros betűs ünnepnek számítanak a hétköznapok szürke tengerében.

“… de most még posztmodernül rávakuzunk a Napra”