Kérném tisztelettel, csak azt ne írjátok, hogy ott van nekik a tenger, és ezért könnyű, mert akkor mindjárt beugrik a folytatás, hogy a szlovénoknak meg azért, mert eleve fasza nekik, a lengyeleknek meg nagy a belső piac, a szlovákoknak azért könnyű, mert van honnan feljönni, az észteknek azért, mert északon vannak, a bolgárok délen, az albánoknak azért, mert A betűvel kezdődik az ország neve, mint Amerikának. Csak nekünk nehéz, ugye.

Szóval itt van Horvátország, háborús múlttal, és egy rakás gazdasági és egyéb kínnal, bajjal, de összeszorítják a fogukat, és nyomulnak, olykor irritálóan rámenősen, de látható sikerrel. Mert rájöttek arra az egyszerű igazságra, hogy maguknak kell kikaparniuk a gesztenyét, más nem fogja. Elképesztő terepen, kölcsönökből felépítették az autópálya-rendszert (kilométere olcsóbb, mint nálunk, na vajon, miért?), láthatóan nem különösképpen érdekli őket az EU-csatlakozás, mert bármily hihetetlen, anélkül is képesek az útszélén bringautakat építeni, belvárosokat felújítani és hasonlók.

Nagyon óvatosan engedik be a külföldi cégeket, árukat és szolgáltatásokat. Van Spar, Lidl, Metro, és hasonlók, de nagyítóval kell keresni őket, mint ahogy van mindenféle külföldi sör, csak éppen drágák, meg szintén nincsenek előtérben. Így aztán mindenki Karlovackót iszik, beleértve a sok millió turistát. Nem azt mondom, hogy ez így tökéletes, és biztos nem is mindig lesz így, csak azt, hogy valószínűleg át van gondolva, hogy mikor érdemes egy zsenge piacgazdaságra rászabadítani a nagyvadakat. Mi megtettük annó, nagy ötlet volt.

Évek óta járunk nyáron Horvátországba, nyilván ott is vannak jó és rossz emberek, kövérek és soványak, agresszívek és szelídek, de egészében egy módfelett öntudatos nemzet képe áll össze, akik mintha tudnák, hogy honnan hova és hogyan akarnak eljutni. És ezt roppant szívósan ki is könyöklik maguknak.

Ami szomorú, az az évről-évre egyre nagyobb különbség, amely a két ország falvai között mutatkozik, és nem a mi javunkra. Mikor tegnap este – a csinos, szombati borozgató és sütögető horvát települések után – bejöttünk Lentinél, különösen szívbe markoló volt a magyar falvak lepukkantsága, ahogy ott lapultak a házak a sötétben és a gazban. EU ide vagy oda, van, ahol közvilágítás sincs. Nem vagyok pesszimista, de azért itt valami mintha kurvára nem lenne rendben. 18 évvel a rendszerváltás után fel kellene ébredni, és végre el kellene kezdeni gyártani a mi Karlovackónkat.

Ismét itthon.

Próbálkoztam én már sok mindennel, de ha nyár, akkor legyen víz, amibe bele és alá lehet merülni, és ha lehet, akkor legyen sós és tiszta, a környéken pedig minél kevesebb zavaró tényező (üzletsor, bár, autók, internet stb.) rúghasson labdába.

Az idén szerencsére megint összejött: egy hét a horvát tengerparton, kellően délen és kellően eldugott helyen. Néhány nap lebegés után biztos nem lesz könnyű érzékelni az itthoni gravitációt. Arra viszont kiváló, hogy helyére tegyen sok mindent, mert minél több látószögből vizsgálgatunk valamit, annál pontosabb, vagy legalábbis többdimenziós képek kapunk róla.

A nagy sós víz dimenziójából kétségkívül másként néz ki a világ. Az elmúlt hétről elvileg egy hosszabb, a nagyközönségnek szánt írás születik majd, és ha minden igaz, pár oda nem klappoló kép és mondatot a blogban is felbukkan, de ez még képlékeny, majd menet közben a víz eldönti. Ő az úr.

Jó, nem?

Két pogácsa beszélget:

– Képzeld, felvételiztem az egyetemre.
– Na és felvettek?
– Hülye vagy? Egy pogácsát?!

Múltkor valamelyik elektronikai boltban beszórtam a kosárba egy 10-as csomag cd-t. Mondván, ennyiért megéri, jó lesz a mentéseknek, az autóba a másolt cd-knek vagy mittomén.

Ma jött el a napja, hogy megbontsam a csomagot. És bazz, 10 darab csinos fekete tok volt benne, cd nélkül.

Így már nem tűnik olyan jó vételnek. De ha valaki jelentkezik, szívesen adok belőlük. Esetleg becserélem tok nélküli korongokra.

Az utóbbi napok fejleménye, hogy egyre több rejtélyes – és kéretlen – hírt kap a szerkesztőség olyan emberekről kapcsolatban, akiket nem nagyon tudunk hova tenni.

Ma például jött egy ilyen tényleg szomorú sztori, de amelyben csak Pécs és Nagykanizsa neve volt ismert. És egy kicsit a szarvas. Ha valaki felvilágosítana.

Egy hajszálon múlt Josh és Jutta élete…

Egy hajszál választotta el a fiatalok kedvenceit, a Josh és Jutta formációt a tragédiától, ugyanis a napokban egy fellépést követően egy közel 800 kg-os szarvasbikával ütköztek.

„Pécs és Nagykanizsa között autóztunk éjjel, amikor egy óriási szarvas ugrott elénk. A turnémenedzserünk megpróbálta félrerántani a kormányt – mintegy megelőzve az ütközést –, de sajnos nem tudtuk kikerülni az állatot” – emlékszik vissza Josh.

„Az autónk eleje totálkárosra tört. Amikor a nagy csattanás után kinyitottam a szemem, hatalmas félelmem lett úrrá rajtam, hiszen nem tudtam hirtelen, mi is történt velünk. A fejemet megütöttem, és mint később kiderült agyrázkódást is kaptam” – meséli Jutta.

A közkedvelt formáció néhány nap elteltével már vissza tud emlékezni a balesetre, de a helyszínen szinte mindenki sokkot kapott. Josh a térdét és a vállát fájlalta az ütközés után, jobb fülére pedig azóta sem hall.

„A csattanás pillanatában irdatlan nagy fájdalmat éreztem a fejem jobb oldalán. Mint később kiderült, az első és a hátsó ajtót elválasztó konzoloszlopnak ütközött a fejem, a jobb fülem azóta is hasogat és szinte egyáltelán nem hallok” – szomorkodik az énekes.

Josh és Jutta zenei karriere nagy mértékben függ attól, hogy Josh hallása rendbe jön-e, és ha igen, vajon mikor, hiszen nem csak a fellépésekért, hanem a csapat dalainak zenéjéért is ő felel.

Az amerikai Pew kutatóintézet 133 oldalas tanulmányának egyik sokat mondó illusztrációja arról tájékoztat, hogy a világ különböző országaiban mennyire szeretik, vagy mennyire utálják az Amerikai Egyesült Államokat.

Azt sejtettem, hogy a pakisztániak és a palesztinok annyira nem lelkesednek az amikért, azt viszont nem tudom, a törököknek mi a túró ekkora bánatuk van velük. Ez is figyelemre méltó, hogy a fekete Afrika több országában az USA népszerűbb, mint a hazai pályán.

A teljes – tavaly készült – tanulmány innen tölthető le, a rövidített változata itt olvasható.

A történet múlt éjjel egy óra tájban kezdődött, amikor is az egérmutatóm megállt a monitor közepén. Először azt hittem, kifogyott az elem az egérből (nem lepődtem volna meg), majd azt, hogy lefagyott a rendszer (meglepődtem volna). De amikor semmire nem reagált a gép, mi több, az újraindítás után nem találta a meghajtót, kezdtem parázni, hogy a baj ennél jóval nagyobb: behalt a vincseszter. Nem is akárhogy. Éjjel aludtam vagy 1 órát, miközben azon járt az agyam, hogy mit is halmoztam fel a vasdarabon az elmúlt 7 évben (nem egy új cucc, na), olyant, amiről nincsen mentésem. A lista hajnalra fejemben vészesen hosszúra nyúlott, de minden szájszélrágás ellenére a gép reggel sem volt hajlandó megnyekkenni.

Délelőtt a szerkesztőségi gépen tettem-vettem, de csak alibiből, az eszem máshol járt, a bekövetkező lehetséges forgatókönyveken töprengtem: egyik rosszabb volt, mint a másik, főleg, mikor – néhány kudarcos szoftveres újraélesztés után – fiam felfedezte, hogy az egyik IC lába megpörkölődött (lásd a mellékelt ábra). És ez a milliméternyi feketedés elég ahhoz, hogy évek szorgos rendszerépítésének nyakára tegye a kést. Ám amikor már minden veszni látszott, jött a hollywoodi fordulat: egy transzplantációs műtét. Véletlenül találtunk egy donor-vincsesztert, amelyről leoperáltuk a panelt, majd – fiam vezényletével – átettük a sérült vasra. És láss csodát, a gép délután 5 óra felé új életre kapott, ezeket a sorokat már a jó ismert környezetből pötyögöm be.

Múltkor a sikeres memóriakártyás műtét (még mindig megy), most meg a vincseszteres sebészet, kíváncsi vagyok mi lesz a legközelebbi. Szóljatok, ha van valami, megjött az étvágy!

Véletlenek garmadáját éljük meg. A múltkori posztomban arra világítottam rá bölcsen, hogy micsoda véletlen a TV2 filmjének és egy budapesti korház áramszünetének az egybeesése.

Most egy nehezebben ellenőrizhető véletlen, de tudom, hogy olvasónk úgyis elhiszik, mert bíznak bennünk.

Szóval ma délelőtt Daturával a szerkesztőségben hőn szeretett miniszterelnökünk, Gyurcsány Ferenc és az orosz gáz viszonyát taglaltuk, okosan, higgadtan és lényeglátóan. Mivel az irodában kb. 40 fok volt, ablakot meg nem lehetett nyitni az alsóbb szint falbontási munkálatai miatt, a Haladás-sajtótájékoztató után hazajöttem. Nem sokkal később felfedeztem, hogy a Figyelőnet a távoli Budapestről beszállt a beszélgetésbe egy cikk erejéig.

Érdemes elolvasni, ha másért nem, hát azért, hogy mindenki más következtetést vonjon le belőle, habitusa és politikai beágyazottsága alapján

“A magyar kormány érdekes módon fogékony az orosz utasításokra és valószínűleg a pénzügyi ösztönzőkre, ezért a Nabuccóval kapcsolatos álláspontja károkat okoz – mondta a napokban az igen befolyásos volt demokrata nemzetbiztonsági tanácsadó, Zbigniew Brzezinski.”

Teljes cikk