Kérném tisztelettel, csak azt ne írjátok, hogy ott van nekik a tenger, és ezért könnyű, mert akkor mindjárt beugrik a folytatás, hogy a szlovénoknak meg azért, mert eleve fasza nekik, a lengyeleknek meg nagy a belső piac, a szlovákoknak azért könnyű, mert van honnan feljönni, az észteknek azért, mert északon vannak, a bolgárok délen, az albánoknak azért, mert A betűvel kezdődik az ország neve, mint Amerikának. Csak nekünk nehéz, ugye.

Szóval itt van Horvátország, háborús múlttal, és egy rakás gazdasági és egyéb kínnal, bajjal, de összeszorítják a fogukat, és nyomulnak, olykor irritálóan rámenősen, de látható sikerrel. Mert rájöttek arra az egyszerű igazságra, hogy maguknak kell kikaparniuk a gesztenyét, más nem fogja. Elképesztő terepen, kölcsönökből felépítették az autópálya-rendszert (kilométere olcsóbb, mint nálunk, na vajon, miért?), láthatóan nem különösképpen érdekli őket az EU-csatlakozás, mert bármily hihetetlen, anélkül is képesek az útszélén bringautakat építeni, belvárosokat felújítani és hasonlók.

Nagyon óvatosan engedik be a külföldi cégeket, árukat és szolgáltatásokat. Van Spar, Lidl, Metro, és hasonlók, de nagyítóval kell keresni őket, mint ahogy van mindenféle külföldi sör, csak éppen drágák, meg szintén nincsenek előtérben. Így aztán mindenki Karlovackót iszik, beleértve a sok millió turistát. Nem azt mondom, hogy ez így tökéletes, és biztos nem is mindig lesz így, csak azt, hogy valószínűleg át van gondolva, hogy mikor érdemes egy zsenge piacgazdaságra rászabadítani a nagyvadakat. Mi megtettük annó, nagy ötlet volt.

Évek óta járunk nyáron Horvátországba, nyilván ott is vannak jó és rossz emberek, kövérek és soványak, agresszívek és szelídek, de egészében egy módfelett öntudatos nemzet képe áll össze, akik mintha tudnák, hogy honnan hova és hogyan akarnak eljutni. És ezt roppant szívósan ki is könyöklik maguknak.

Ami szomorú, az az évről-évre egyre nagyobb különbség, amely a két ország falvai között mutatkozik, és nem a mi javunkra. Mikor tegnap este – a csinos, szombati borozgató és sütögető horvát települések után – bejöttünk Lentinél, különösen szívbe markoló volt a magyar falvak lepukkantsága, ahogy ott lapultak a házak a sötétben és a gazban. EU ide vagy oda, van, ahol közvilágítás sincs. Nem vagyok pesszimista, de azért itt valami mintha kurvára nem lenne rendben. 18 évvel a rendszerváltás után fel kellene ébredni, és végre el kellene kezdeni gyártani a mi Karlovackónkat.

Ismét itthon.

Próbálkoztam én már sok mindennel, de ha nyár, akkor legyen víz, amibe bele és alá lehet merülni, és ha lehet, akkor legyen sós és tiszta, a környéken pedig minél kevesebb zavaró tényező (üzletsor, bár, autók, internet stb.) rúghasson labdába.

Az idén szerencsére megint összejött: egy hét a horvát tengerparton, kellően délen és kellően eldugott helyen. Néhány nap lebegés után biztos nem lesz könnyű érzékelni az itthoni gravitációt. Arra viszont kiváló, hogy helyére tegyen sok mindent, mert minél több látószögből vizsgálgatunk valamit, annál pontosabb, vagy legalábbis többdimenziós képek kapunk róla.

A nagy sós víz dimenziójából kétségkívül másként néz ki a világ. Az elmúlt hétről elvileg egy hosszabb, a nagyközönségnek szánt írás születik majd, és ha minden igaz, pár oda nem klappoló kép és mondatot a blogban is felbukkan, de ez még képlékeny, majd menet közben a víz eldönti. Ő az úr.