Könyvesboltban járni jó. Az ember csak bemegy, látja a teli polcokat, ismeri az értelmes eladókat, körülötte értelmes tekintetű emberek lapozgatják a kínálatot.

És a kínálat az pazar.

Kiváló kortárs magyar regények, nyálcsorgatóan gusztusos formában újra kiadott klasszikusok, sima papírú, burjánzó ábrákkal csurig töltött, szórakoztatva informáló ismeretterjesztő könyvek, komoly szakirodalom-hegyek, és soha nem látott ponyva-választék.

Mégis

A könyvparadicsomban ácsorogva, sóvárogva, ácsingázva, valahogy azt érzi az ember, hogy miközben eljutottunk ide, elveszett, elpárolgott valami, nemcsak zsebemből a vásárláshoz szükséges pénz, hanem valami még lényegesebb.

A könyvesboltok szépen harmonizálnak a rendszerváltással.

Hivatalosan és ünnepélyesen bejelentem, hogy tegnap könyvet váltottam. Befejeztem a könyvtár kiárusító vásárán 100 forintért vásárolt Peter Handke-könvyet (négy kisregényt), és elkezdtem Miroslav Krleza Az ész határán című regényét (könyvtári kölcsön).

Igazából ilyesmivel kellene foglalkozni, de ha nincs rá igény, akkor nincs rá igény.

Akkor majd elolvasom őket magamban, magamnak.

Amúgy Krleza az első oldalon ezt írja: „Ha valaki az emberi butaság miatt felháborodik, őt magát sem áldotta meg túlságosan sok ésszel a természet.”

Handkéról azért lehet, hogy írok.

Arra emlékeztem, hogy Kosztolányi elég jó költő, de arra nem, hogy ennyire az.

Nekem mondjuk az utolsó sor túl direkt, de az előzmények ügyesek.

—————————————

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Viszket a tenyerem, hogy írjak egy komolyabbat – már amennyire tőlem telik, ugye – Charles Bukowski (1920-1994) Forró vízi zene című novellagyűjteményéről. A fickó az amerikai irodalom egyik mellékútján alkotott, ott, ahol az alkohol, a testiség és az irodalom nem csak papír szintjén adnak egymásnak randevút.

Ha mégsem lesz belőle soha könyvismertető, akkor az nem azért van, mert fenntartásaim lennének Bukowski történeteivel kapcsolatban, hanem mert respektálom az olvasói igényeket, melyek nem kiáltanak a recenzió azonnali megírásáért.

Egy blogban azonban mindent lehet.

Ki lehet például ragadni A felszálló madár című novellát, melyben a főszereplő – tipikus Bukowski-figura – interjút készít az egyik vezető költőnővel.

Előtte az autóban a fotóssal vedelnek kicsit a vodkából, majd elkezdődik a beszélgetés.

A riporter kérdez, a nagy költőnő válaszol, a fotós fotózik.

A riporter közben kiment a klotyóra és „kihugyozza” magából a vodkát, majd felhúzza a sliccét.

Aztán folytatódik a munka.

A költőnő dolgozójának a falát számos díj díszíti.

Aztán vége az interjúnak, a riporter és a fotós beszáll az autóba, integetnek, majd lecsavarják a vodkásüveg kupakját és megisszák a maradékot.

„Végül is jobb, mintha egy autómosóban dolgoznék” – vonja le a következtetést a főhőst.

Nehéz vele nem egyetérteni.