Bizonygatom magamban, hogy talán nem, de a szívem mélyén nagyon is jól tudom, hogy olykor leverem a lécet a szociális viszonyrendszerek útvesztőiben.

Munkám miatt sok emberrel találkozom, de gyanús, hogy szinte soha nem érzek lelkesedést, ha egy nagy vagy kis névvel találkoznom kell, sokszor elsumákolnám az egészet, és a különböző ügyekben telefonálás is inkább csak nyűg és kötelesség, mint munkából származó örömforrás.

Általában már az első találkozás során eldől a dolog, hogy kivel tudok később kötetlenül és belsőségesen beszélgetni, és kik azok, akik reménytelenül kint maradnak a körön.

Nem tudom, ide tartozik-e ,vagy általános, mindenkivel előforduló jelenségről van-e szó, mindenesetre vannak olyan személyek, akiket ismerek, mármint rendszeresen találkozom velük, de csak nézzük egymást, és nem köszönünk.

Egyszerűen így alakult. Körülbelül féltucatnyian vannak.

Ma is összefutottam egyikkel.

Néztük egymást másodpercekig, várakozva, már majdnem megtört a jég, már majdnem odabiggyeszetttem, hogy „hello”, de aztán mégsem. Talán büszkeségből, talán abból a meggondolásból, hogy hátha azért nem van ez a kommunikációs szakadék, mert a másik félnek így jó. Akkor meg nekem is.

Amúgy egész jól feltalálom magam tömegben, fesztiválokon, de igazából akkor érzem a magam a helyemen, ha 2-8 nagyon belsőkörös ember társaságában vagyok, fűben heverve a napon, vagy késő éjjel asztal körül. Nincsenek sokan.

Lehet, csak az átlagosnál magasabb hőmérséklet terelgeti szokatlan medrekbe a gondolataimat, de most azon törtem a fejem vagy 5 másodpercig, hogy a férfiakon vagy a nőkön látszik-e egyérteműbben a butaság.

Élhetnék azzal a frappáns újságírói klisével, hogy „mindenki döntse el maga”, de inkább állást foglalok.

A nőkön jobban látszik, mert a férfiak megtanulták álcázni.

A nők csacsognak, fecsegnek, bevallják, hogy fogalmuk nincs, vihognak hozzá, megvonják a vállukat vagy csodálkozva kimeresztik bociszemüket. Alternatívaként: lelkesen hülyeségeket osztanak meg a Facebook-on.

A férfiak megtanulták, hogy minél kevesebbet szólnak, annál kevésbé tudnak lebukni. Sokatmondónak tűnő, de valójában semmit nem jelentő mosollyal, egyszavas mondatokkal reagálnak, odakacsintanak, dörmögnek valamit.

Az is igaz, a férfiak tudják a leghangosabban és legmagabiztosabban hajtogatni a legnagyobb ostobaságokat. De még ezeket is remekül tudják álcázni.

Tisztelt Mark Zuckerberg Úr!

Engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét a Facebook-fejlesztés egy lehetséges irányára.

Egy kis periférikus kelet-európai ország lakója vagyok, de talán az ötletet, illetve annak eredményét valószínűleg a világ minden pontján élveznék a Facebook-felhasználók, és talán hozzájárulna ahhoz, hogy a jövőben kevesebben iratkozzanak le az Ön méltán népszerű közösségi portáljáról.

A felhasználók megtartása annál is lényegesebb, mert a Facebook tőzsdei bevezetése – fogalmazzunk úgy – nem egy sikertörténet. De Önnek ezt nyilván nem kell magyaráznom.

Az ötletem mindössze egy apró gomb lenne, amely megnyomásával blokkolni tudnánk azokat a bejegyzéseket, melyek valami életbölcsességet akarnak velem (és mindenkivel) megosztani.

Jelenleg naponta 15-20 ilyen érkezik az üzenőfalamra, és számomra a nulla is éppen elég lenne.

Gyanítom, ezzel a kívánsággal nem vagyok egyedül.

Tudom, hogy a probléma programozói (és nyelvészeti stb.) szemszögből nem könnyen megvalósítható, de Önnek olyan sok zseni dolgozik, és olyan végtelen anyagi források állnak rendelkezésre, hogy ezt biztosan meg tudják oldani.

Sokan hálásak lennénk.

Megérkeztek a házba az újabb (talán negyedik?) nemzeti konzultációs kérdőívek.

Nem az a gond, hogy megkérdeznek, hanem az, hogy ezekről és így.

Tegyük fel, hogy a kormány tényleg szeretné tudni, hogy mit gondol a nép. Ez önmagában nagyon is rendben van. Miért ne lenne?

Nos, akkor viszont nem kell ehhez sok milliónyi miniszterelnöki-fotós levélpapír, dizájn-boríték, melynek zöme a kukában végzi (én imádok borítékok hátuljára jegyzetelni, de ezzel szerintem kisebbségben vagyok), hanem alkalmazni egy profi közvélemény-kutató céget, ami nagyon pontosan és precízen letapogatja a nép gondolatait.

Már ha tényleg fontos.

Még nagyobb gond, hogy a kérdések egy része nem helyezi túl magas szinte a választópolgár tájékozottsági és tudatszintjét.

Lehet-e például komolyan azokon a kérdéseken rágódni, hogy jó-e, hogy nagyhal megeszi a kishalat, kell-e a segíteni a fiatalokat az álláshoz jutásban, avagy vagy megőrizzék-e a nyugdíjak vásárlóértéküket.

Ha viszont ez a szint, akkor hogy várja el a kormány tőlünk, csak egyszerű szavakból értő szavazógépektől, hogy állást foglaljunk az EVA, az ÁFA vagy a devizahitel-probléma ügyében, elvéve a kenyeret a gazdasági minisztérium busásan fizetett szakemberei elől.

És ha már kenyérelvétel: jelentem, szerintem én is elég jó kérdőívet tudnék összerakni.

Változatos formában próbálják az internetes portálok kattintásra csábítani az olvasót. Ennek egyik ravasz formája a címadás. Hatásos hívószavaknak bizonyulnak például a „döbbenetes”, „hihetetlen”, „tragikus”, „sokkoló” melléknevek, illetve a „villantott” ige vagy a „valóság-show sztár” és ezek kombinációi.

Talán kevésbé sportszerű, de jól működő formája a címadásnak, amikor a cím igaz ugyan, de a gyanútlan olvasó másra számít. Például a „Lemondott az államtitkár” címre kattintva, nem feltétlenül arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi is történt az üzbegisztáni belpolitikában.

A Hiradó.hu újabb kulcsszóra bukkant: a „kimondta” ige valószínűleg csáberővel bír az olvasók számára, hiszen a portál előszeretettel szövi bele a címekbe a kulcsszót.

Az utóbbi idők terméséből:

Kósa kimondta: ezért támadják a magyar kormányt

Csath Magdolna kimondta: Ez ma már abszurd

Giró-Szász kimondta: ők az igazi zöldbárók

A diplomata kimondta: ez csakis a kétharmad miatt van

Az államtitkár kimondta: ennyi lehet havonta az új adó

Csaba László kimondta: ez harakiri

Kumin kimondta: a Fidesz bukna legtöbbet Orbán ötletével

Demján Sándor kimondta: ez a véleménye az új adókról

Róna Péter kimondta: ez a veszély fenyegeti Magyarországot

Köszönöm az érdeklődéseteket a hűtőszekrényünk állapota felől. (Természetesen senki nem érdeklődött, de egy ilyen közhelyes témaindítás remekül illik egy nyári pénteki délutánhoz.)

Szóval a helyzet az, hogy tegnap délután kiszereltem a hűtőnk hőfokszabályozóját, hogy aztán az egész gépet direktbe kössem 220 volt ügyileg.

(A direktbekötés történelmi pillanatát örökítette meg a fotó.)

És igen! A masina ebben a formájában elindult.

Tiszta sor, ezen az alkatrészen múlik a dolog.

Az interneten rákestem a szabályozóra, a webboltokban 3000 forint körül van az átlagár.

De én adtam egy esélyt a hagyományos boltoknak, és döntésem helyesnek bizonyult.

Egyik szombathelyi belvárosi alkatrészboltban 2650 forintért adták a kütyüt amire azonnali hatállyal rábólintottam. (Azért érdemes magyar terméket venni, mert még a régi cuccokhoz is van alkatrész, és nem is mindig aranyáron.)

Az alkatrész egyelőre a táskámban van, de a hétvégén feltétlen a helyére kerül. Ha érdeklődtök, beszámolok a végeredményről.

Amúgy azt vettem észre, hogy a villanyszereléshez – annyi sok más dologgal (gitár, sakk stb.) ellentétben – nemcsak kedvem, de érzékem is van.

Egyszer talán bővebben is elmesélem az előtörténetet. Vagy talán soha.

„Igen, én voltam. Van valami gond?”

(A fotó ma reggel készült a közös folyosónkon.)

Szombathely belvárosában egy húsz év körüli festékes munkásruhás fiú és barátnője nézik a kirakatban levő jó nevű gimnázium egyik végzős osztályának tablóját.

Láthatóan egy darabig leköti őket a látvány.

„Na, bazmeg ezek közük egyik sem fog dolgozni” – mondja egyszer csak a srác. A lány nem mosolyodik el.

“Az elmúlt hat évben 73-szor módosult az adózás rendjéről, 55-ször a
személyi jövedelemadóról és 31-szer a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvény.” Innen.

Most erre mit lehet mondani, de tényleg?