Város, Szombathely. Olyan környék, ahol még soha még nem jártam. Csodálkozom is, hogy hogyan lehet ez, hiszen viszonylag közel van a belvároshoz. A meglehetősen széles utca pofásan néz ki, ahogy meredeken, nyári napsütésben ázva lejt a városközpont felé. Kétoldalt takaros házak, a domb alján, tőlem néhány száz méterre körforgalomszerű valami, közepén zöld, virágos, füves felület, virágokkal, pálmafával. Csodálkozom is, hogyan lehet pálmafa errefelé, de aztán látom, hogy dézsában tették ki. Az egésznek van egy olaszos, franciás, portugálos íze. Kissé fura, hogy ez lenne a város, ahol élek, de lerendezem magamban, hogy ez, csak még nem jártam erre.

Lefelé megyek, a pálma felé, valahonnan érkezem. Próbálok gyorsabban menni, ereszkedni az emberek között, de nem könnyű felvenni a ritmust. Hol úgy tűnik, hogy a sebességem, mozdulataim idegesítően lassúak a járókelőkhöz képest, hogy meg villámként cikázok a számomra lassított felvételnek tűnő emberek között.