Háy János mélygarázsa, avagy a mit lehet a szívből kimerni?



Nemhogy a választ, de még azt sem tudom, lehet-e vitatkozni egyáltalán azon, hogy van-e a valamiféle objektív mércéje az írás minőségének.

És mégis. Valami azt súgja, hogy igen.

No nem egy colstokszerű eszközre gondolok, ami egész pontosan megmondja, hogy ez a novella 17 centi, a másik meg 54, így az utóbbi majdnem háromszor olyan jó.

És még csak nem is feltétlenül a mű irodalmi-művészeti besorolása a mértékegység.

Mert az én olvasatomban a ponyvaíró Rejtő Jenő vagy a népszerű sci-fi író Isaac Asimov jó írók voltak, ám ugyanez már nem mondható el például napjaink sztár lektűrírójáról, Dan Brownról, akinek két könyvét csak azért kínlódtam végig, hogy legyen jogalapom kritizálni.

Mint ahogy a komoly irodalmi rang sem jelent automatikusan jó íráskészséget. Itt van például Vámos Miklós, akinek az Apák könyve című regényét olvastam először, ami egész tisztességesen össze volt drótozva, de aztán ahány más könyvét olvastam, annyiszor állapítottam meg, hogy nem tud írni az illető.

Mert valami van. Mérce. Viszonyrendszer.

Háy János például tud. Nagyon tud. Nem szubjektíven mondom, hanem objektíven.

Itt van például a „Mélygarázs” regénye, amelyben mindjárt az elejefelé ilyen van:

“Belenyúlt a szívébe, mesélte, hogy kimeri onnan, ha másképp nem megy, erővel, ami kell neki. De a szívből erővel semmit nem lehet kiemelni. A másik ember felszisszent, hogy ne kotorássz ott, mert fáj, vagy rosszul dobog, ha belekavarsz a szívkamrákba. Nincs neked ott keresnivalód, az olajoshal meg a savanyúuborka kint vannak a spájzban. Ő akkor visszarántotta a kezét, és nézett ijedten, mint a gyerekek, mikor rajtakapják őket, hogy hajcsattal a konnektorba akarnak nyúlni. Ült ott riadtan éveken át, időnként újra megpróbálkozott kicsenni, lopva, hátha az a másik épp nem figyel, ebben az óvatlan pillanatban, valamit a másik szívéből, de minden alkalommal lefülelték. Ne csináld, hallod, ne csináld, mondom, hogy fáj.

Nyárra nyár, télre tél, tavaszra tavasz, sokadszor is kinyíltak és bezárultak a fellegajtók, ki tudja hányadszor is átfújta a szél az erdők fáit, megcirógatta a vadállatok bundáját, amikor azt mondta magának, hogy na, eleget vártam hiába, most összegyűjtöm minden erőmet, csodafurulyámmal összehívom minden segítőmet, bepakolok a batyumba háromnapi élelmiszert, és elmegyek szerencsét próbálni. Elmegyek, mint a szegényember legkisebb gyereke, akiről már mindenki lemondott, legelőbb a szegényember, hogy hajítófát sem ér, mert kicsi is, vézna is, meg olyan ügyetlen, hogy a búza helyett a lábait kaszálja el, szeg helyett a saját körmét kalapálja, s ha épp nem csinál semmit, önmagában botlik el, így mesélte. Szerettem, ha mesélt, az olyan volt, hogy nyugalom.”

Aki olvasott már Háy-könyvet, tudja, hogy azok, hogyan is fogalmazzak, nem jelentenek felhőtlen szórakozást.

De a Mélygarázs még a korábbiakhoz képest is durva egy könyv.

Talán mert nem a társadalom perifériáján vagy félperifériáján élőket terítik ki a kövön, hanem minket, a tisztes középosztályt boncolnak élve, éles szikével, pontos vágásokkal, kegyetlenül és metsző okossággal. Hogy hideg fejjel, abban már egyáltalán nem vagyok biztos.

Egy majdnem hétköznapi történet három ember monológjába rendezve, és egy gyenge szívdobbanásnyi csattanó a végére. Ott a mélygarázsban.



mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés