Napokban fejeztem be A magyarock története című könyvet. Sebők András és Jávorszky Béla Szilárd kétkötetes, összesen mintegy 1100 oldalas munkája nem annyira a reveláció erejével fogott meg, hanem azzal a hangyaszorgalmú gyűjtő- és rendszerező munkával, amely előtt mindig megemelem a kalapom.

De a lexikai finomhangolások mellett igencsak figyelemre méltónak találtam a politikai háttér beemelését is.

Bevallom, tizenévesen a színpadok előtt roppantul nem érdekelt, hogy a Központ Bizottság vagy Aczél elvtárs hogyan mozgatta a százalak és a zenészeket, de így utólag, a karosszékben téli fagyit majszolva, roppant érdekes, ahogy fellibben a fátyol, ahogy utólag kiderül, mi, a zabolátlan külvárosi kölkök a pécsi Balokány-koncerteken mekkora fejfájást okoztunk a sötét zakós budapesti elvtársaknak. Haha.

No de most nem erről akarok beszélni.

Hanem arról, hogy a könyv utolsó fejezetében nagyjából válasz kapunk arra, miért van az, hogy úgy tűnik, mintha a mai Magyarországon eltűntek volna a valamirevaló zenék, hogy függetlenül helyszíntől és időtől, kizárólag a gagyi, műanyag vacakok nyomulnak.

Nos, ennek az az egyik magyarázata, hogy a kilencvenes években elindult kereskedelmi rádiók (majd ugyanilyen mintára a zenetévék) földbe döngölték a korábban sem túl magas nívót.

A képlet nagyon egyszerű.

A rádiók a hirdetőkből élnek, azok meg a nagy hallgatótáborért nyúlnak a zsebbe, így a zenei kínálatot a lehető legszélesebb közönségtáborra kell belőni.

A rádiók így nem nagyon tehettek mást, minthogy az igénytelenség, főleg a „szódapop” felé vitték el a műsorpolitikát. A biztonság kedvéért inkább alá-, mint fölé lőttek a közönségízlésnek.

A zenészek, producerek, kiadók, programszervezők pedig – sok választásuk nekik sem volt; ha nem akartak éhen halni – szintén a könnyed népszórakoztatásra álltak rá, még akkor is, ha más műfajban – rockban, rapben stb.- . utaztak.

Mivel a magyarok többsége zenét szinte kizárólag a tömegmédián keresztül fogyaszt, így elég gyorsan leépült a rendszer, már két generáció is felnőtt úgy, hogy számukra a zene a megasztárokat, a rockgiccset, a kérészéletű celebeket, liftek és hipermarketek hangszóróiból áradó szódapopot jelenti.

Hiába van tele a főváros és a vidék izgalmasabbnál izgalmasabb zenékkel, a tömegek el vannak zárva mindettől, hiszen a hirdetőkért folytatott harc nem enged „kilengést”, a rétegzenék, ritkaságok, alternatív, progresszív törekvések nem férnek bele a kínálatba.

A könyv írói úgy számolnak, szerintem reálisan, hogy az utóbbi csoportba a magyar hallgatóknak mindössze 10 százalék tartozik, ami az amúgy is kicsiny magyar piacon elhanyagolható.

„A mai kínálat és közízlés remek szinkronban van egymással, s kölcsönösen egyre mélyebb színvonalon nivellálják egymást. Kitörési pont felfelé nincs, minden út a tömegekhez vezet” – írják a szerzők.

Nem nehéz a fenti jelenséget és gondolatmenetet átültetni a politikai nyelvére, csak a „hallgató” helyébe a „választó” szót kell írnunk, és mindjárt érthetőbb lesz a populizmus térhódítása.

Választást nyerni csak a tömegeken keresztül lehet. A pártok a mai Magyarországon csak a tömeg- és bulvármédián keresztül tudják elérni a választók többségét. Akár tetszik, akár nem, egyetlen lehetőség van: az „igénytelenség felé vinni el a műsorpolitikát”, azaz nagyon egyszerű, nagyon lesarkított, közérthető üzeneteket kell közvetíteni. Hogy ezek igazságok vagy hazugságok, az a rendszer szempontjából lényegtelen. Ami a zenében a szódapop, a mulatós, az a politikában a populizmus: kis idegenellenesség, patetikus nacionalizmus, elitellenesség, rezsicsökkentés, félelemkeltés, az erő felmutatása és folyamatos győzelmi jelentések.

A finomabb, bonyolultabb üzenetekre nincs vevő, egyszerűen nem mennek át a rendszeren. Persze jócskán vannak, akiket irritál ez a típusú politizálás, de velük ugyanúgy nem számolnak, ahogy a kereskedelmi rádiók a trip-hop vagy jazz rajongóókkal. Sajnálatos, de ártatlan mellékszálak.

Elvileg a kereskedelmi rádióknak meglenne a hatalma, hogy szép lassan megemeljék a hallgatók igényszintjét, de miért is tennék ezt, ha így az egyszerűbb, kényelmesebb és gazdaságosabb?

Elvileg a hatalomnak is meglennének az eszközei, hogy az oktatás, a kultúra és a közmédia által emelje az állampolgárok tudását és felelősségérzetét, de miért is tenné, ha így az egyszerűbb, kényelmesebb és gazdaságosabb?

Ha belegondolunk, az Orbán-kormány propagandagépezete nem rendszerzavar, hanem maga az új rendszer, ha úgy tetszik: racionális szükségszerűség.

Hogy mi történik közben a magyar zenével és magával az országgal, az más kérdés, amin csak kevesen rágódnak.

A napokban olvastam egyébként a Magyar Nemzet interjúját Krasznahorkai Lászlóval. A beszélgetés nem a fentiekről szól, erről szól, de az írónak azért van egy idevágó megjegyzése:

„Okosabbnak kéne lennünk. Mind a tízmillió magyarnak. De hát mit tegyünk? Ennyi eszünk van. Ennyi észre pedig ez jön ki” – mondja.

Én magam biztos nem fogalmaznék ilyen sarkosan, még akkor sem, ha néha tényleg gondolok ilyeneket. Már csak is igazságtalan lenne az önostorozás, mert a Brexit és Donald Trump fényében úgy tűnik, máshol is népszerű a „szódapopulizmus”.

A kérdés az, hogy ennek az örvényszerűn működő posztmodern jelenségnek van-e alja, és ha van, akkor az hogyan néz majd ki.

És most nem feltétlenül a zene miatt nyugtalankodom.