Kedves olvasóm, töredelmesen bevallom, nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy számítottam rá. Az információs torta az orrunk előttünk van, de mi az úristennek nem akarunk beleharapni.

„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – kérdezte annak idején (1844) Vörösmarty, feltételezhetően egy kevésbé optimista percében.

Mostanában nekem is vannak kevésbé optimista perceim, főleg amikor látom, hogy a Facebook-hírfolyamomba mennyi korpa keveredik, vannak olyan időszakok, amikor gyakorlatilag egyetlen korpa az egész.

Szombathelyi aluljáró – Szép a világítás, csak éppen tök üres a bódé. Dől össze a Gutemberg-galaxis. De mi épül helyette?

Jó esetben a szellemi restség (ennek én is áldozatul esek alkalomadtán) a magyarázata a korpaképzésnek, de vannak minősített esetek, mondjuk a szókimondónak szánt, valójában a Btk.-ba ütköző kedves kis uszítások vagy a sötét hatalmakat szolgáló álhírek lelkes terjesztése.

2010 szép tavasza

Több mint hat éve annak, hogy Fűzfa Balázs irodalomtörténésszel együtt meghívtak a megyei könyvtárba, hogy beszélgessünk el a blogokról.

Elbeszélgettünk.

Hogy mennyire volt ez érdekes, nem tisztem megítélni, arra azonban határozottan emlékszem, hogy más oldalról közelítettük a 21. századi fejleményekhez.

Balázs az irodalom, az irodalmi napló szemszögéből elemezte a blogokat, miközben én arról győzködtem a hallgatóságot, hogy haldoklik ugyan Gutenberg galaxisa, de aggodalomra semmi ok, inkább örvendjük, merthogy most először a történelem folyamán megszűnik a tömegsajtó nyomasztó súlya, a média visszaszól, az olvasónak is lesz beleszólása a játékba, az információk végre nemcsak egyfelé áramlanak, hanem visszafelé is, sőt keresztbe-kasul, srégen, körkörösen és mindenhogy.

Kossuth Lajos utca: már régen bedobta a törölközőt a posta melletti újságos is. Egy letűnt világ szimbóluma.

És hogy ezért, halleluja, mindenkinek lehetősége lesz odaülni a tudás szépen terített asztalához, következésképpen egy átláthatóbb, szebb, igazságosabb világ épül.

Naiv voltam?

Hát, kedves olvasó, ma már kevésbé lennék lelkes. Még az is lehet, szépen megvezettem ott a könyvtár előadójában azt a néhány tucat embert.

Mert hiába áramlik minden oda és vissza, körbe-körbe és mindenfelé, az emberek zöme valamiért csak nem akar odaülni az ünnepi információs tortához.

Az információfogyasztóknak legtöbb esetben azt is elég, ha valaki eléjük szór egy kis maradékot, rosszabb esetben van bent egy kis egy kis bódulatkeltő vagy hangulatjavító, még rosszabb esetben: méreg.

Miért hisznek az emberek mindent el?

A kemény diktatúrát nem tapasztaltam, de a Kádár-féle puhát már igen.

Akárhogy csűrjük-csavarjuk, a nyomtatott sajtónak respektje volt, és nem véletlenül. A lapok minősége végtelenül eltérő volt, de volt egy közös nevezőjük: nem hazudtak. Jó, tudom, az alapjuk egy hatalmas hazugság volt, persze, de a mindennapi tényektől nem nagyon rugaszkodtak el. Legfeljebb elhallgatták egy jó részüket. („Csúsztatni csak pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen” – fogalmazta meg egyszer nekem az akkori mottót az egyik ismert szombathelyi újságíró.)

Március 15. tér: szép a bódé, csak éppen bezárt

Nem tudok másra gondolni, mint a Kádár-kori – és a későbbi – nyomtatott sajtó általános ténytisztelete is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar emberek zöme máig kapásból elhiszi, ami le van írva.

Az interneten is.

Nem gondolkodik, nem kattint még kettőt, hogy utánajárjon, ellenőrizze, hogy tényleg így van-e. Örömmel nyugtázza, hogy a világnézetének és hiedelmének megfelelő cikket pakolt elé a Facebook. Elhiszi és örül. Aztán még meg is osztja, kétkedés nélkül.

Erre a mentalitásra mára egy komplett kommunikációs iparág épült rá.

Önmagunkba zárva

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a nehézkes, kontrollált és központosított nyomtatott sajtó eltűnése nem az emberi tudás demokratizmusát, az átláthatóságot, a gondolkodás szabadságát, az izgalmas véleménycserét, hanem éppen az ellenkezőjét hozta.

A hírfogyasztók önkéntesen zárják be magukat egy maguk által összetákolt, ingatag, a valósággal csak nagyon áttételes kapcsolatban levő, de roppant kényelmes és ismerős viszonyrendszerbe.

Mártírok tere: kezd gazosodni az egykori pavilon. Az interneten is egyre több a zöldség.

A nyomtatott sajtó helyébe nem a független kis műhelyek, a gondolkodó és másokat gondolkodásra késztető olvasók nyomultak be, ahogy ebben korábban még, én naiv, reménykedtem, hanem az izomból dolgozó tőke, majd később a politika. Az előbbi csak pénzt akar keresni, bármi áron, a második már manipulál is, egyre félelmetesebb professzionalizmussal.

A műfaj legalján a gátlástalan álhíroldalak és a külföldi érdekeket szolgáló (az oroszok különösen aktívak) weboldalak találhatók.

Védtelenül

És a derék magyar olvasó nagyjából annyira tűnik védtelennek, mint amikor a rendszerváltás után elindultak a piramisjátékok. Emlékeztek, ugye: tanult emberek, egyetemi oktatók is elhitték, hogy létezik olyan pénzügyi befektetés, amely az ő kis családi megtakarításukat két hét alatt megduplázza.

Mert szerettek volna hinni benne, így el is hitték.

A piramisjátékok egy évtized alatt lecsengtek, de egyelőre bizonytalan vagyok, hogy mennyi idő kell, amíg a magyar olvasó felvértezi magát a kételkedés egészséges ösztönével, és úgy dönt, nem elég számára a maradék, és valóban oda szeretne telepedni az információs bőség igazi asztalához.

Ám ha ez nem történik elég gyorsan, attól félek, időközben asztalbontás lesz.

Majd hat év múlva visszatérünk rá.