„Már legalább egy éve nem büntettek meg a rendőrök” – így dicsekedtem mostanában ismerőseimnek, hangomban a jó útra tért szenvedélybeteg büszkesége bujkált.

Merthogy valamiért vonzom a rendőrök csekkjeit.

Továbbra is meggyőződésem, hogy semmivel nem vezetek gyorsabban, mint az átlag, de a hosszú somogyi falvak szélén, a kihalt kis-balatoni utakon vagy a Csepreg előtti egyenesben valamiért engem kapnak lencsevégre a rendőrök, amint odalépek az 1,4-es motornak, az felbőg, én meg 10-15 százalékkal túllépem a megengedett sebességet.

Az ilyen jellegű Somogy megyei falvakban néha nem bírok magammal. Szerencsére a háttérhatalom és a közlekedési rendőrök mindig móresre tanítanak.

Budapesten is rendszeresen megbüntetnek. Egyszer azért, mert egy erdei úton – több tucat más autóssal egyetemben – nem vettem észre a vegetáció mögött megbúvó behajtani tilost.

Néhány hónappal később pedig egy benzinkútnál éjjel egy óra felé kikanyarodtam balra, az előírt haladási irány meg jobbra volt.

A kanyarodás után egy perccel villogó, szirénázó rendőrautó bukkant fel mögöttem. „Komoly gond lehet valamerre” – gondoltam magamban a visszapillantóba nézve, aztán kiderült: én vagyok a komoly gond. Félreállítottak, csekket töltöttek, a környékbeli lakók, akik felkeltek a vijjogásra, pedig ott álltak éjjel az erkélyeken, és találgattak, hogy ki lehet az a nagy rendőrségi fogás ott a kihalt Hűvösvölgyi úton. Én voltam a nagy fogás.

Okuljatok, tanuljatok!

A nagy büntetőhadjárathoz most csatlakoztak az osztrákok is.

A hét közepén egy A5-ös boríték várt a postaládámban. Kívülről csak annyi derült ki, hogy Ausztriából, Mattersburgból jött.

„Óh, talán most érett be a bő egy éve elvetett mag, és a graziak rájöttek, hogy én kellek magyar partnernek a sok millió eurós projektjükhöz. Esetleg megint egy unalmas, de kellemes sajtófogadás valami puccos helyen?” – zongoráztam végig magamban a lehetőségeket.

De a borítékból nem meghívókártya, hanem tájékoztató irat, válasznyomtatvány, fizetési felszólítás, a közlekedési kihágás részletei és hasonló dolgok potyogtak ki. (Lásd csatolt cuccok.)

„Rosseb eszi!” – csúszott ki a számon a nagypapám kedvenc káromkodása, miközben szemem először az összeget fürkészte (45 euró, kis megkönnyebbülés), majd a részleteket bogarászta.

Ezek szerint múlt év december 30-án az S31-esen Sieggrabennél (a „mérési tolerancia” levonása után) 17 kilométerrel átléptem a megengedett sebességet.

„Hát ez nem lehetetlen, történetesen éppen akkor és éppen ott a bécsi reptér felé tartottam, és a sebességtúllépés körülménye, mértéke is ismerős” – állapítottam meg szomorkásan, és fejemben kezdett összeállni a nagy összeesküvés-elmélet, a gonosz háttérhatalom valamiért rám szállt, első lépésként a közlekedési rendőrséget küldi rám, míg más renitensek soha nem fizetnek egy fillért sem, én rendszeresen tejelek. És ez az ördögi összeesküvés egyre jobban szervezettebb, most már a határon túlra is kinyújtotta csápjait.

A pénzt egyébként 4 héten belül kell befizetni a megadott számlaszámra, és a sorok között kibogarászható, hogyha én voltam, akkor jobb, ha szó nélkül fizetek, különben büntetőeljárás, más hatóságok bevonása stb. jön.

Arra az esetre, ha nem én vezettem volna az autót, egy kétoldalas, A4-es papírt kell kitölteni a vezető adataival.

Még szerencse, hogy én voltam.

Ezek jöttek

A kapott dokumentumokat ideteszem, csak érdekességképpen. Mindenből két példány van, egy német és egy hivatalos magyar fordítás. Csak az utóbbiakat szkenneltem be. Néhány infót kisatíroztam.

Gyorshajtás Ausztriában (PDF)