Talán az életkor az oka. Talán a mennyiség gazdasági, politikai és kulturális trónra emelése és istenként való imádása. Vagy csak a média gyorséttermének számító híroldalnak szükséges némi esti magánellensúly.

Az sem biztos, hogy túlzott következtetéseket kell belőle levonni. Mindenesetre azt vettem észre, hogy az utóbbi hetekben, amikor leszáll az est, fokozottan kívánom az apró részletek irodalmát, zenéjét, vizualitását.

Eredetiben ízlelgetem F. Scott Fitzgerald Gatsby-jét (erről majd később), három évtizedes halogatás után lelkesen bogarászom Esterházy Péter Termelési-regényét, és a lemezpolcról rákívántam késő fiatalságom egyik zenekarára, a Sonic Youth-ra, amely felmelegítve – meglepetésemre – jobban ízlik, mint annak idején. (Nektek szerintem nem fog.)

[youtube http://www.youtube.com/watch?v=Y21VecIIdBI]

Mikor eldöntöttem, hogy ma este – legalább annyira magamnak, mint nektek, már bocs – kellene egy ilyen témájú blogbejegyzés, a festők közül kéretlenül és kapásból Paul Klee ugrott be. És hogy mennyire intim és mennyire kellemes volt, amikor úgy egy évtizede egy kisebb bécsi galériában találkoztam a képeivel.

Míg el nem felejtem: a részletekben menésen kívül az sem elhanyagolható, hogy mindegyik fent említett alkotóban és alkotásban van egy kis karcos, a világunkat szokatlan szemmel vizsgáló zakkantság.

És most azon gondolkodom, illik-e ebbe a sorba a nemzetközi mércével is elsőligás fácánleves, amit szombaton családi körben fogyasztottam a megye egyik (méltán) legendás éttermében.

Hajlamos vagyok egy bátortalan igennel válaszolni.