„Ha jönne utánunk valaki, egy minimálbért szerintem össze tudna szedni” – mondta úgy két és fél évtizeddel ezelőtt öcsém, miután közösen számba vettük egy hétvége elhagyott tárgyainak veszteséglistáját.

Szó, mi szó, otthagyásból, elvesztésből, feledésből mindig is igen erős voltam.

Az olyan apróságok, mint irodakulcs, könyvtári olvasójegy, hajgumi és hasonló akkut apróságok elkeverésén kívül akadnak cifrábbak is.

Egyszer például sikerült elvesztenem a család fél ruhatárát (!).

Mindazonáltal olykor mellém pártol a szerencse, és a tárgyak visszatalálnak hozzám.

Úgy 15 évvel ezelőtt egyszer télen elvesztettem a kulcscsomómat, de amikor egy hónap múlva elolvadt a hó, megláttam, hogy ott lapul rozsdásan a Neumann iskola közelében a járdán.

A megkerült diktafonomról szóló himnuszt itt a blogon is megírtam.

Ma pedig visszatalált hozzám az úszósapkám, amit múlt vasárnap hagytam az uszodában. Illetve persze nem tudtam, hol hagytam, csak otthon, később derült ki, hogy nyoma veszett.

Mivel befejezettnek tűnt a történet, a héten kaptam egy új sapkát.

De nem szeretem egykönnyen feladni a dolgokat, így hirtelen ötlettől vezérelve ma délelőtt az öltözős úriemberhez fordultam, azt tudakolva, esetleg nem találkozott-e az elkóborolt jószággal.

Erre kihúzta a kopott asztal kopott fiókját, és számos sapka mellett ott volt az én kinyúlott, ócska, kék-fehér sityakom is.

Tudom, esztelen, de annyira tudok örülni az ilyen apró hülyeségeknek, hogy még blogbejegyzést is kanyarintok róla.