16 év után most van először RTL Klub csatornám, de mivel a múlt héten belenéztem az X-Faktorba, tegnap este úgy döntöttem, hogy az inkompetens zsűri és a lehangoló előadói-felhozatal helyett inkább más zenés szórakozás után nézek.

Így esett a választás az Oasis 1996-os koncertfilmjére, a „There and Then”-re. Kb. 10 évvel ezelőtt már láttam, és úgy gondoltam, épp ideje az ismétlésnek.

[youtube http://www.youtube.com/watch?v=cpw0iW7ywq4]

A Magyarországon csak mérsékelten ismert és népszerű (2009-ben feloszlott) Oasis az elmúlt két évtized legsikeresebb brit zenekara, gyakorlatilag par excellence a britpop.

Kapucnis, ötzsebes farmernacis gitárzene, olyan rock and roll, melynek lényege 10 kilométerrel mélyebben fekszik, mint az X-Faktor, de ezt most, engedelmetekkel, nem fejteném ki.

Maradjunk annyiban, hogy a két Gallagher testvér emberileg roppant unszimpatikus figura, igazi manchesteri suttyók, dalokat viszont tudnak írni, olyanokat, amiket lehet üvölteni hazafelé a kocsmázás után, de valahogy mégis, zeneileg, sőt irodalmilag is megállják a helyüket.

Az Oasis-jelenséget szoktam felhozni példaként, amikor magyar zenei közízlésről alkotott, nem túl hízelgő véleményemet kell alátámasztanom.

Az Oasis – akiktől vettem néhány lemezt annak idején, de a rajongó elnevezést nem venném magamra – Angliában main stream-nek, azaz a popzene fősodrának számít, a kereskedelmi rádiók őket nyomják a kiemelt sávban. Nálunk most nem tudom pontosan kiket nyomnak, mert a fodrászaton kívül sehol nem hallgatok kereskedelmi rádiókat, de gyaníthatóan ugyanolyan kaliberű előadókat, mint 5-10 éve, amikor még többször belehallgattam ezekbe az adókba vezetés közben. Hogy mindig gyorsan tovább is tekerjek.

Tanulsága a szombat estének nincs, az Oasis nálunk továbbra is marad alternatív. Liam Gallaghert azt hiszem, ez kevésbé zavarja, mint engem.