Sok csoporttársammal ellentétben szerettem a nyelvtant, pontosabban nem is annyira a nyelvtant, mint a nyelvészetet.

A nyelv talán minden emberi alkotás csúcspontja, a maga komplexitásában gyönyörű, nyílt, demokratikus, önszabályozó és öntörvényű rendszer, amely egyszerre tükröz és szív magába mindent, ami az emberi élettel kapcsolatos, a legmagasztosabb dolgoktól kezdve a legalpáribbakig.

Sajnos az iskolában gondoskodnak arról nyelv- és nyelvtanórákon, hogy ne vegyük észre a szépségét, és megtanuljuk utálni, jobb esetben csak távolságot tartani.

Jutott eszembe mindez egy hét eleji budapesti beszélgetés kapcsán.

– Hol lehet a közelben napi bérletet venni? – kérdeztem.
– Van a Lövölde téren egy trafik, nem mutyis, hanem olyan másik – jött a válasz.

A beszélgetésnek zéró politikai töltete volt, egyszerűen egy gazdaságosságra törekvő, gyors információcsere történt. Tudnátok-e rövidebben, pontosabban fogalmazni?