Nem sok szabályt tartok be szigorúan, de azért akadnak ilyenek is. Ilyen például, hogy az elkezdett könyveket be kell fejezni. Gyenge mentség, ha egy könyv rossz. „Tónikám, alaposabban kellett volna tájékozódnod előtte” – mondom magamnak, és aztán jöhet a büntetés.
Talán 3-4 könyv félbehagyását engedélyeztem életemben magamnak, olyanokat, melyek valami oknál kifolyólag gyomorforgást okoztak. Ilyen volt például Golding regénye, A legyek ura.
Mindezt annak kapcsán írom, hogy tegnap sikerült végigküzdenem magam Tandori Dezső „Nem szeretném, ha fáznál” című – nehéz kimondani, de ez van – elfuserált regényén.
450 oldal tömény kínlódás. Elvileg kijöhetne valami izgalmas is abból, ha egy komoly költő, műfordító stb. kipróbálja magát egy könnyebb műfajban, ebben az esetben a bűnügyi regényben.
A könyvet olvasva azt érezzük, hogy Tandori olyan szöveget rázna ki a kisujjából, amilyent akar, és azon bosszankodunk, hogy ilyen köldöknézegető, terjengős, érdektelen valamit akart. Ha 20 oldalba összesűríti a sztorit és a sajátságos univerzumot, akkor talán elmegy. Így viszont egyik legkellemetlenebb olvasmányélményem lett.
Na mindegy.
Tegnap este viszont lendületből nekiugrottam a karácsonyra kapott Závada Pál-regénynek, az „Idegen testünk”-nek.
Závada nagyon tud írni, állapítottam meg már sokadszorra, annak ellenére, hogy egyelőre nem kapott el annyira a történet gépszíja, mint mondjuk a „Milota” vagy „A fényképész utókora” esetében. E kettő szerintem felülmúlja a sztárolt „Jadviga párnájá”-t is.
Az viszont muris, hogy míg éjszaka a regény jóvoltából átéltem azt a baljóslatú és kocsmaszagú pátoszt, ami a második bécsi döntés és Erdély részbeni visszacsatolása után elöntötte az országot, addig reggel arra ébredtem, hogy a szombathelyi önkormányzat 2013-ban kitűzte a falakra a székely zászlót.
Olvassatok mindennap!
Závada: a Milotát imádtam, és elkövettem azt a hibát, hogy utána álltam neki a Jadviga párnájának. Na, én azt hagytam félbe, valószínűleg örökre. Egyszerűen untam.