Talán elhiszitek, hogy nem jelent sokat számomra, hogy mi a titulusom, mennyire forog a nevem nyilvánosan, hányszor látom magamat mozgó- vagy állóképen.

Csak azért szólok, mert ennek a bejegyzésnek a motivációja – remélhetően – nem az önreklámozás.

Az otthoni íróasztalomon van egy csúnyácsa, ütött-kopott kislámpa, aminek az alsó műanyag rekeszeiben apró tárgyak gyűltek össze az évtizedek alatt. Kazettára való vignetták, hajgumik, dobókockák, radírdarabkák, reklámceruzák, tintapatronok, gémkapcsok és hasonlók.

Többek között ott dobálódik ez az igazolványképem is, valamikor talán a kilencvenes évek közepén készülhetett, és évről-évre kopottabb lesz, ahogy matatok az egymásnak ütköző tárgyak között.

A napokban ujjaim közé került a kép, mindenféle nosztalgia nélkül nézegettem, inkább azon törtem a fejem, hogy mit lehetne kezdeni vele. Milyen feladatok lehetne adni neki?

Aztán rájöttem.

Legyen ez a fotó egy teszt.

Annak a tesztje, hogy vajon melyik él tovább: a bedigitalizált verzió itt az interneten vagy a jó öreg papírverzió a filléres kacatok között.

(És szemérmesen feledkezzünk meg arról a kérdésről, hogy majd hogyan éli meg mindezt az eredeti verzió, és hogy hogyan feledkezünk meg erről a bejegyzésről mindahányan.)