Pár napja kivettem a könyvtárból Werner Herzog német filmrendező Sztroszek, Bruno vándorlásai című, 1977-es filmjét.
Annak idején Herzogból írtam a szakdolgozatomat, de ez a szál nem fontos most annyira. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy egy ilyen film, melyet minden hibája ellenére nagyon szerettem egykoron, hogyan is működik 2010-ben.
Nos, a hibák azóta is megvannak – didaktikusság, kisebb-nagyobb logikai bukfencek -, de a karakterek és részletek finomsága ma is élvezetes.
Az üzenet a társadalom peremén élő csodabogarakról most éppen kissé a levegőbe lóg, de a legnagyobb kihívást a film sebessége jelenti.
Bámulatos, hogy 1977-ben még mennyi ideje volt az embereknek.
És lehet, hogy éppen ez a legnagyobb üzenete most ennek a filmnek. Hogy minél jobban sietünk valahova, jó eséllyel annál jobban nem érünk oda sehova, annál jobban elmosódik minden, elsiklanak a dolgok, tájak, emberek az ablak előtt. És minél több időnk van semmiségekre, mondjuk megnézni egy kedves 1977-es filmet, annál nagyobb szeletet hasítunk ki magunknak az életnek nevezett kis utazásból.
A mai lecke már majdnem véget ért, becsukhatjátok a jegyzetfüzetet. Most már csak annyi van hátra, hogy megnézzetek a filmből egy jelenetet. Bruno, a német bevándorló – miután elárverezték a házát – nekiáll német haverjával, egykori berlini szomszédjával kirabolni egy amerikai bankot. Mivel az zárva, alternatív megoldást választanak. Akciójelenet Herzog-módra.
[youtube http://www.youtube.com/watch?v=UkKeQ98KevM&fs=1&hl=en_US&color1=0x5d1719&color2=0xcd311b&border=1]
Szólj hozzá!