Dsida Jenő: Túl a formán
Túl minden jelzőn és rendeltetésen
meglapul a dolgok lelke,
a kérlelhetetlen, bronzsötét
egyetlen lényeg
s valami igazság hömpölyög
a folyók fenekén.
Háznak mondasz valamit
– négy fala van, –
pedig nem az.
Kályhának mondod,
pedig nem az,
virágnak mondod,
pedig nem az,
asszonynak mondod,
Istennek hívod,
pedig nem az.
Nevükön szeretném nevezni őket
ilyenkor alkonyatkor.
Kinyúl értem bizonytalan szavuk,
megölel láthatatlan karjuk
s úgy ringok el a titkok titkán,
mint az anyám ölén.
(Ezt is az Ars poétikák kötetben találtam. Ez meg olyan férfias, nem?)
Hajnal Anna: Alkonyfény Szélfútta lomb közül jő a rőt, a szökkenő fény, a boldog ablakon ujjongva törve át azonnal táncba áll a színekkel, kik jöttén némán is bedalolják az üdvözült szobát. Mézszínű mezzóhang, arany gordonka szólam elzengő alkonyokról, mirólunk énekel, rólad örökre-ifjú s fehérhajúról rólam, kiket körülvirul az időtlen jelen: a piros heverőn még fejed nyoma a párnán, – eléri a sugár, felizzik a mosoly – lágy hosszú lépteid a szobán végig járván nesztelen folytatódnak álmomban valahol. Asztalon piros lángok, égnek hűs kardvirágok, kancsókban magas ágak, kibomló liliomok, mi így szeretjük: nyár van, mindig piros virág van, örökkön ünnep, gyertyák,… Read more »