Sok minden megvolt, és sok minden kimaradt.

Megvolt például az a délután, amikor egyedül lebicikliztem Magyaregregy jéghideg vizű medencéjéhez, hogy a fenyők alatt olvasgassam a szabadvers klasszikusait. Megvolt Szicília egy kis vászontetős autóval. Megvolt az Empire State Building éppúgy, mint az ingókövek Szentbékállán, koncertek Bécsben, gombfocicsaták a szülői ház előszobájában és az ébredés műtét után.  És voltak esték, melyeket nem lehet elfelejteni és amelyeket nem cserélnék el semmire.

És hát sok minden kimaradt.

Van, amelyik örökre, és van, ami még jöhet.

Nem vágyom tárgyakra (na jó, esetleg egy rendes lemezjátszó és egy roller még belefér) és egyre kevésbé csábítanak a távoli tájak (na jó, azt a hidat a Drinán csak meg kellene nézni).

„Minden, ami kell, lábaitok előtt hever” – énekli Lovasi András, és ez majdnem így is van. Csak a szemet kell kinyitni és a kezet kinyújtani.

A Fuharosok például jó ideig kéznyújtásnyira volt az ágyam feletti polcon.

És hogy örülök, hogy leemeltem. Életre, vagy – ki tudja – talán azon túlra is szóló élmény.

Egy egyszerű, de mégis titokzatos történet, számos réteggel és értelmezési lehetőséggel, amelyeket meghagynék nektek; meghagynék magamnak.

Még csak azt sem mondom, hogy olvassátok el. Csak annyit, hogy érdemes keresni.

Én mindenesetre örülök, hogy ez nem maradt ki.