Rendkívüli kiadás. Kicsit hosszabbak vagyunk a szokásosnál.

Bevalljuk, mi magunk is meglepődtünk, hogy részben poénból, részben komolyból összegyúrt sörteszt sorozatunk milyen népszerűségnek örvend.

Az évekkel korábban készített anyagokat máig olvassák, folyamatosan érkeznek hozzájuk a szavazatok és a hozzászólások.

Még az is lehet, hogy folytatjuk a hazai pálya felderítését, de most – az angol és a horvát különkiadás után – egy újabb külföldi forduló következik.

Még mielőtt belecsapnánk – és ön hirtelen felindulásból megírná a hozzászólását -, kérjük, olvassa az első teszünk bevezetőjét, hátha válasz kap a kérdéseire.

Az Egyesült Államokról elsősorban nem a sör jut az eszünkbe, és mi sem kerítettünk nagy feneket ennek az ügynek, mert finoman szólva sem azért mentünk oda. De ha már ott voltunk, mint egy vékonyka mellékszál, azért odafigyeltünk erre is.

Ezekből a megfigyelésekből gyúrtuk össze az anyagot.

Nos, a keleti part (esetünkben New York, Washington, Philadelphia és környéke) vendéglátóipar egységeiben – hasonlóan a jó öreg Európához – általában lehet választani az üveges és a csapolt sörök közül. Az előbbiek közé bekeveredhet egy kevés európai márka, de a csapoltak kizárólag amerikai sörök. Mi – értelemszerűen – főként az utóbbiak iránt érdeklődtünk.

Két hét után az a következtetést vontuk le, hogy a nagyipari, kommersz amerikai sörök masszívan elmaradnak a nagy európai – mondjuk a német és cseh – márkák mögött. Főleg a világos sörök íze volt semmilyen.

Ehhez képest az áruk elég borsos, egy korsó 5-10 dollár között mozog, ami közelíti a londoni szintet.

A nagy rohanásban és az érdektelennek tűnő felhozatalban már majdnem le is mondtunk a sörtesztről, amikor egy szupermarketben megláttuk a sörszekció felhozatalát.

Merthogy az így nézett ki:

Igen, a fotón látható hosszú polcokon bizony kizárólag csak sörök sorakoznak.

Okulva az előzményekből, a kommersz Budweiser, Rolling Rock, Yuengling stb. felhozatalt elkerültünk, ugyanakkor feltűnő volt a kézműves sörök hatalmas választéka. (Mint kiderült, ezek a cégek afféle tiltakozásként, sörforradalomként jöttek létre az utóbbi időben, és gomba módra szaporodnak. Egy 40 ezres virginiai kisvárosban, Charlottesville-ban, amin átutaztunk, két komolyabb sörfőzőüzem is működött.)

A polcok mellett találtunk egy papírdobozt, amelybe 9 dollárért tetszés szerinti hat 12 unciás (0,34 litere) kézműves sört választattunk. Éltünk is a lehetőséggel.

Így kell elképzelni a végeredményt.

Nem úgy az illata!

Valami egészen különleges aroma párája érkezik – a jobb hiány műanyag – pohárból, és amikor megkóstoljuk, ez a különleges, meghatározhatatlan gyümölcsös, de nagyon erős és karakteres illat ízzé változik, és egy bátor, nagy csavart ad az italnak.

Az Undercover „csak” simán roppant zamatos, amin alaposan meglepődünk, tekintettel a korábbi amerikai csapolt sörök – mondjuk úgy – nem különösen izgalmas ízvilágára.

Egy darabig nem is tudjuk eldönteni, hogy melyik a jobb, végül úgy határozunk, legyen a Little Sumpin’ a nyertes, értékelve a kockázatot.

Másnap este a két IPA-t (India Pale Ale) engedtünk össze a párbajban. (Az IPA-król a közelmúltban az Origó is cikkezett.)

A  Stone IPA-t egy kaliforniai főzde, a Stone Brewing Co. (San Diego County) gyártja, a nyugati parttól megszokott hippi mellékzörejekkel. A képzőművészeti szempontból is értékelhető grafikán a cég jelképe, egy morcos vízköpő (gargoyle) látható, az üvegen olvasható sztori szerint a szörnyeteg feladata elűzni a gonoszt, amely a rossz, igénytelen kommersz sörök képében jeleni meg. (Az USA-ban bizonyára sok dolga van a lénynek, de Magyarországon is fix állása lenne.)

Az ellenfél, a Sierra Nevada Brewing cég Hop Hunter névre hallgató,6,2%-os IPA-ja ehhez képest jóval kevesebb fantáziáról tanúskodik. Duci kis üveg, inkább amatőr, mintsem kellemes címkével.

Ugyanakkor szagmintát véve máris fordul a kocka: míg a Stone olyan semmilyen, addig a Hop Hunteres pohárból újfent valami különleges – a Sunpin’-hoz hasonló illat nyomul az orrunkba. Találgatjuk megint, hogy ez mi lehet, de nem jövünk rá. Összetevőként (ahogy egyébként a Lagunitasoknál is) mindkét sörnek a klasszikus árpa, komló, élesztő, víz felállás van megadva, a Hop Hunter azt is elárulja, hogy a komlóolajjal variálnak. De mintha más is lenne benne. (Később az intereneten azt olvassunk, a hogy ezek a kézműves sörök szeretnek játszani a különböző komlók különböző variációival.)

Ugyanakkor minél többet kortyolunk, annál biztosabbak vagyunk, hogy a Stone IPA egy nagyon nagy sör. Az IPA-ra jellemző erőteljes komlóízt sikerül megszelídítenie, miközben nyeljük, már-már kellemesen lágynak érezzük, a kesernyés utóíz olyan harmonikusan úszik be, mint a komolyabb camembert sajtok esetében.

Messze ez volt a legkerekebb, legharmonikusabb sör, amit az USA-ban ittunk.

A végére marad a virginiai South Street (5%) világos söre és a baltimore-i Peg Leg Imperial stout (8%).

Két különböző világ, amelyet lehetetlen és értelmetlen hasonlítgatni.

Külcsín tekintetében egyiknek sincs szégyellnivalója, ugyanakkor nyitás után hamar megállapítjuk, hogy a világosabbik sem ízre, sem illatra, sem ízre nem egy nagy durranás. (Lehet, nem kellene ezt a műfajt erőltetni Amerikában, vagy csak mi nem voltunk elég türelmesek.)

A stout viszont annál karakteresebb. A maga feketeségében sűrűbb és erősebb, mint az amerikai reggelikhez jussolt kávék, és még az íze – melyhez némi csokoládés, karamellás mellékzönge is tartozik – is kávébb az ottani kávénál. Némileg persze fura nekünk, hogy ez az ital is a sörök kategóriájába tartozik, de a South Streetrél még így jobban ízlik.

Ennyit az amerikai tapasztalatainkról, amúgy is szokatlanul hosszúra nyúlt ez a sörpárbaj, de hát az USA-ban nem járunk mindennap.

(Az írás eredetileg 2015 júliusában jelent meg.)

A rendhagyó beszámolóhoz egy rendhagyó szavazás dukál.

Ön ezek közül melyikeket kóstolná meg a legszívesebben (több válasz is lehetséges).