Angol liga, rendkivüli kiadás.

Szemfüles olvasóink már talán észrevehették, hogy a címlapon levő fotónk környezete nem szokványos.

Nos, ha úgy tetszik, rendkívüli kiadásról van szó, a tesztet ugyanis nem hazai pályán, hanem London Wathamstow nevű kerületében szerveztük meg, de minden másban igyekeztünk betartani a sörkóstolási rituálé szabályait.

Még mielőtt valaki összevonja a szemöldökét, felgyűri az ingujját és nekiáll megfogalmazni tesztünkkel kapcsolatos kritikát, kérjük, nézze vissza a sorozat indulásakor megfogalmazott indítékokat és célokat. 

Szóval ha már Anglia, akkor nyilván angol söröket kell tesztelni. Így elbattyogtunk a legközelebbi Sainsbury’s szupermarketbe, és lázas válogatásba kezdtünk söröspolcnál, amely a magyar társaival meglehetősen kevés átfedést mutatott, de abban az országban, ahol nem átallnak az út ellenkező felén közlekedni, ez nem túl nagy meglepetés.

Választásunk a Bombardier Ale és a Fullers London Pride-ra esett, kellően angolnak tűntek, és a nevük is ismerősen csengett.

Mivel már a barna sörök tesztelésekor is elbizonytalanodtunk, így a két fura ale-lel kapcsolatban sem voltak nagy illúzióink a tapasztalatunk és a szakértelmünk körül. (Mellesleg egyre jobban úgy tűnik, hogy a kellően magabiztos sörteszt-blog bejegyzések 80-90 százaléka blöff, de ebbe most ne menjünk bele.)

Bár voltak dobozos verziók is, mi nem tértünk le a kitaposott útról, és maradtunk az üveges verzióknál. A 4,7 százalékos Bombardier ára 2,09 font (kb. 750 forint) volt, és hasonló árban (2,15 font) volt az ugyancsak 4,7 százalékos Fuller’s is.

Tanulva az előzményekből, gyorsan nekiláttunk elolvasni az összetevőket.

Ezek szerint a Bombardierben víz, árpamaláta, komló, cukor, élesztő, színező és stabilizáló anyag van. Ez utóbbiaknak annyira nem örültünk, annak viszont igen, hogy meglepetésre néhány szó magyarul (!) is volt az üvegen, mely szerint „csíráztatott árpát tartalmaz”.

A Fuller’sen nem hogy magyarul, de semmilyen nyelven nem voltak rajta az összetevők, hanyag angol eleganciával csak annyit közölnek, hogy árpamaláta van benne, meg hogy„UK Number 1 Premium Ale” (Talán nem kell fordítani).

Mind a két üveg annyira pofás, hogy kedvünk lett volna hazahozni őket és olcsó és giccses dicsekvésként kitenni őket a polcra. Aztán persze hagytuk őket Wathamstowban.

Ahogy a mellékelt ábra mutatja, az üveghez hasonlóan tetszetős a két sör színe is: a Bombardier sötétbarna, egy árnyalattal kávésabb és világosabb mint a mi kontinens barnasörei, a Fullers valamivel szőkébben, mélyen és melegen csillog, kis vörös huncutsággal megvadítva.

Mind illatra, mind ízre az utóbbi a jóval karakánabb, némileg megidézve a Leffe ízvilágát, de egyben eltérve is attól.

Itt azért meg kell jegyeznünk, hogy az angol ale-eket első próbálkozásra meglehetősen furcsának érzékelik a kontinentális ízlelőbimbók, de tapasztalatunk szerint az esetleges első negatív élmények után érdemes többször is nekifutni ezeknek a söröknek, mert ha ráérzünk az ízükre, akár még örömünket is lelhetjük a Bombardier enyhén kesernyés karamellás édességében, illetve e Fullers határozottabb, férfiasabb komlóízében, mely a maga komplexitásában összeáll valami kerek egésszé.

Kétségkívül törtük a fejünket hát a londoni hátsókertben, hogy akkor most melyik a jobb, atztán abban maradunk, hogy legyen a Fuller’s a győztes.

Választásunkban megerősödtünk, amikor néhány nap múlva – teljesen véletlenül – a Chiswick városrészben elsétálunk a Fuller’s családi sörfőzde mellett.

(Az írás eredetileg 2012 augusztusában jelent meg.)

Tudjuk, hogy ez esetben kicsit nehezebb a választás, de a hagyományokhoz híven meg kell kérdeznünk:

Ön szerint?