A török író többek között a kultúrák ütközésének és egymásba fonódásainak ábrázolásáért kapta meg a 2006-os Nobel-díjat. A kétkötetes regény elolvasása után azonban cseppet sem érezzük, hogy sokkal többet tudnánk arról a világról. Sőt. De éppen ez benne a csavar. Vagy hogyan is van ez?

Nem, persze hogy nem kötelező elolvasni a Nobel-díjas írókat, annál is inkább, mert – hála istennek – meglehetősen reménytelen vállalkozás egyesével mérlegre tenni az évente több billenős IFÁ-t megtöltő regényeket és a hozzájuk tartozó írókat, majd egy határozott mozdulattal rámutatni arra, aki a legjobb.

Mintha egy vadvirágokkal tele hatalmas erdei tisztáson kellene kiválasztani a legszebb virágot. Ki ilyen, ki olyant tenne a vázájába, ki leszakítaná, ki otthagyná, és olyan is akad, akinek a kókadtak vagy a kecskék által lelegelt fejűek jönnek be. Mert nem vagyunk egyformák.

Ettől függetlenül a svéd királyi akadémiának azért csak kell évente mondani egy nevet, így cseppet sem meglepő, hogy a nehezen megfogható irodalmi érték mellett mindenféle egyéb, kultúrpolitikai megfontolás is közrejátszik a választásban, különösen az utóbbi évtizedekben.

Mindebből az következik, hogy az írónak hatalmas nemzetközi ismertséget és az eladásokból származó tekintélyes bevételt jelentő irodalmi Nobel-díj javarészt szerencse, marketing és kultúrdiplomácia kérdése. Ám vitathatatlan, hogy a díj mégiscsak garancia a minőségre és egy olyan életműre, melyet ezért vagy azért, de érdemes közelebbről is megvizsgálni.

A rossz nyelvek szerint a török Orhan Pamuk tudatosan, a Nobel-díjra kacsingatva építette fel a karrierjét. Hogy ez menyire lehetséges, nem tudom, és talán nem is fontos. Az biztos, amikor 2002-ben megjelent a Hó című regénye, hazájában már több mint egy évtizede a sztárírók közé tartozott, a regényt pedig a New York Times később az év legjobb tíz könyve közé választotta.

Nos, magunktól eszünkbe sem jutna a regény kapcsán azonnal követelődző emailekkel bombázni az irodalmi Nobel-díj bizottságot, de hogy érdekes könyv, az vitathatatlan.

Az író a Nobel-díjat többek között azért kapta, mert új szimbólumokat alkotott a „a kultúrák ütközésének és egymásba fonódásainak leírására”, és az sem mellékes, hogy egy évvel korábban Pamukot már a Német Könyvpiac is megdobta egy 25 ezer eurós békedíjjal, mivel regényeiben „Európa és az iszlám Törökország egymásra talál”.

A Hó című regényben ez az egymásra találás úgymond igencsak visszafogott.

A történet a kilencvenes évek közepén, egy vidéki török városban játszódik, amit napra elzár a külvilágtól a hó. Ide, Karszba érkezik busszal a regény középkorú főhőse, Ka. Hivatalosan azért, hogy újságíróként utánajárjon, miért követnek el tömegesen öngyilkosságot a lányok, tudat alatt meg azért, hogy magával vigye Németországba Ipeket, ifjúkori barátjának szépséges ex-feleségét.

A havazást kihasználják a szélsőséges szekuláris csapatok, és egy színész vezetésével minipuccsot hajtanak végre a városban, ami csak lábjegyzetben lesz bent később a helytörténeti könyvekben, de azért gyilkosságok, kínzások, verések és az általános terror jelentősen meghaladják a mindennapi szintet és jelentősen megbolygatják a szereplők mindennapjait is.

A keleties-ráérősen előremozduló cselekmény nem szűkölködik fordulatokban, a politikai és a szerelmi szálak folyamatosan át és átszövik egymást, miközben egy olyan világ képe bontakozik ki előttünk, amivel nem nagyon tudunk mit kezdeni, mert ellentmond a nyugati médiák által kreált iszlámvilágnak, vagy legalábbis nem tudni róla semmit.

A két kultúra határán leparkolt Törökországban például az állam elvileg világi, a hadsereg feladata ennek a helyzetnek a biztosítása a rendületlenül szervezkedő és nyomuló iszlamista erőkkel szemben. Mivel ez nyugati értelemben vett demokratikus eszközökkel nem nagyon megy, így a politikai választék meglehetősen szűkös, és még inkább: torz. A fejkendős lányok és szexszimbólum-színésznők világában elképesztően összekeveredik a demokrácia és a diktatúra, baloldal és jobboldal, iszlám és marxizmus, terrorizmus és szabadságharc, bűn és ártatlanság, jó és rossz.

A már régóta Németországban élő, és nyugati fejjel gondolkodó Kának – akinek a neve erősen idézi a Kafka-hőst – nem sok esélye van a boldogságra. Csak sodródik az eseményekkel, mikor megpróbálja a szerelem eszményét és önmaga bőrét menteni a besúgók, titkosrendőrök, az aktuális hatalom bábjaként működő újságírók, a csillogó szemű imámképzősök, kurd lázadók és a szépasszonyok között. E utóbbiak, fejlendő ide vagy oda, nem hazudtolják meg női mivoltukat.

Pamuk kapcsán a kritikák gyakran emlegetik a posztmodern melléknevet, de nem árt óvatosan bánni a fogalommal, mert az író – a Hóban legalábbis – óvatosan adagolja az ilyen jellegű olvasmányélményt. Egyéni ízlésünk azt mondatja, hogy a regényt többet is elbírt volna belőle, mert ami benne van, az működik: például az írói közbevetésekből lépésre-lépésre derül ki, hogy Kát évekkel később Németországban meggyilkolták, és a regény gyakorlatilag ennek az  oknyomozás története. Viszont a kutakodás nem is annyira a gyilkost, mint a Karszban született verseket próbálja meglelni.

A Kából különös módon előbukkanó versek azonban nem lesznek meg, ellenben az kiderül, a verseket a címük alapján egy hópehely-alakba rendezte alkotójuk – módfelett filozofikusan.

A történet legvégén még egy csavar várja a gyanútlan olvasót. Az odáig objektív oknyomozássá összeálló sztori jókora gellert kap, amikor az egyik jólelkű iszlámhívő szereplő, Fázil arra kéri az írót, hogy mindenképpen figyelmeztesse az olvasóit, hogy nehogy elhiggyék azt, ami a regényben van.

„De hát senki nem hiszi el mindazt, amit egy regényben olvas” – magyarázza az író, amire Fázil: „Dehogyisnem! A nyugatiak mindent el fognak hinni magának!”, mert a nyugati már csak olyan.

2007. szeptember