Archívum – A felolvasó: érzéki, klasszikus, könnyeztető (filmkritika)


A felolvasó nem kerül be a filmtörténetbe, nem fognak rá sokat hivatkozni a filmes speckolokon. De ettől még egy profin elkészített, sok húron játszó és kellő mennyiségű érzelmet előcsalogató alkotásról van szó, amely teljes egészében kimeríti a klasszikus mozi kritériumát Például azt, hogy van egy jó kis esténk.

A filmesek számára hálás téma a holokauszt. Nem kell magyarázkodni, mindenki tudja, hogy miről van szó, extrém történelmi szituáció, extrém helyzetek végtelen sorozata, már csak egy hozzá kapcsolódó, kellő mennyiségű könnycseppet előcsalogató egyéni sorsos és kötelező katarzist kell kitalálni, aztán izgulni az Oscar-gálán, hogy melyik díj esik le. Nem túl bonyolult képlet.

Ennél jóval zűrösebb a németek viszonya a holokauszthoz. A sztereotip kérdést ők nem ússzák meg annyival, hogy „hogyan történhetett meg mindez?”, hozzá kell tenniük, hogy „hogyan történhetett meg mindez velünk?”.

Ha nem beszélnek róla, az a baj, ha beszélnek róla, akkor meg az. Tudniillik vagy követik a bevált sémákat a bűnös társadalomról és ennek mentén alaposan túlkompenzálják magukat a hamu fejreszórásával vagy nem így tesznek, az meg gyanús. Az egyenletnek persze nincs megoldása.

A felolvasó nem akar semmiféle egyenletet megoldani. Csak annyit tesz, hogy felírja a táblára a feladatot, majd hátrébb lép, és hagyja a francba az egész matematikát, inkább esztétikailag csodálkozik rá a problémára, ami azt jelenti, nincs helyes vagy helytelen végeredmény, csak szép vagy csúnya, ez viszont nagyon is szubjektív mértékegység.

A felolvasó (film)

Mindenekelőtt gyorsan tisztázzuk. A felolvasó eredetileg egy könyv, egész pontosan Bernhard Schlink német regényíró 1995-ös alkotása (Der Vorleser). A mű hatalmas bestseller volt annak idején, nemcsak a világhírt egy rakás díjat hozva a szerzőnek, de feltehetően az anyagit is. A 37 nyelvre lefordított könyv még a New York Times eladási listáját is vezette, ami első alkalommal fordult elő egy német regénnyel.

Szerencsére a film gyakorlatilag teljes egészében követi a regény sztoriját, így egy kalap alatt ki lehet tárgyalni a sztorit.

Ami már csak azért is jó, mert a történet viszi el a filmet a vállán. Van annyira kacskaringós, extrém, hogy akár életszagúnak is tűnjön, ráadásul érzéki, szentimentalizmusba hajlóan romantikus, de a rózsaszín helyett szomorú színekkel kikevert egyveleg, amely jelen sorok írójának a szíve csücske. Könnyű levenni vele a lábáról.

A közel fél évszázadot felölelő, 1995-ből visszaugráló történetet váltakozó idősíkokkal tálalják az alkotók, nagyjából évtizedenként kapunk képet arról, hogy éppen mi is történik a főhőseinkkel.

Mindennek az alapja a15 éves diák, Michael Berg (Ralph Fiennes és David Kross) és a nála cirka kétszer annyi idős villamos kalauznő, Hanna Schmitz (Kate Winslet) szerelme. 1958-ban vagyunk. A fiú iskolából hazafelé rosszul lesz, egy kapualjba ül le, ahol a nő segítségére lesz a hazakeveredésben. Aztán a fiú egy csokor virággal majd egy szénlapátolással köszöni meg a nő segítségét. A szénlapátolás után lefürdik a nőnél. És hopp, máris az érzékiség birodalmában vagyunk, amelyben a két ember egymásra talál: nemcsak a testek, de lelkek is egyre jobban egymásra gabalyodnak. A srác rajong a könyvekért, nő pedig azért, hogy a fiú a szeretkezések előtt felolvasson neki: Homérosz, Mark Twain, Csehov és sok egyéb van terítéken. A kapcsolat egyszerre harmonikus és halálra ítélt.

A felolvasó (film)

Így semmi meglepő nincs benne, hogy egy napon Hanna eltűnik a lakásból, Michael pedig éli a fiatalok mindennapok életét. Látszólag.

Jó pár év után a bíróságon találkoznak. Michael joghallgató, Hanna pedig a vádlottak padján ül, mint háborús bűnös. Kiderül, annak idején csatlakozott az SS-hez, a koncentrációs táborban őr volt, ő is válogatta, ki menjen a biztos halálba, illetve hagyta, hogy 300 bezárt zsidó halljon meg egy égő templomban. A többi „keretleány” azt vallja – mint kiderül, hamisan -, hogy Hanna volt a főnök, így nőt életfogytiglani börtönre ítélik.

Michael könnyezve, de magát nem felfedve hallgatja az ítéletet. Nem mondja el a bíróságnak el azt, amit tud: Hanna nem tud írni-olvasni, pedig ez enyhítette volna a vádat. Próbál „normális” életet élni, de nem megy. Házassága rövid időn belül tönkremegy, lányával nem találja meg a hangot. Azok a felolvasásos szeánszok tovább dolgoznak a mélyben.

A felolvasó (film)

Aztán ihlet jön, és kazettára olvassa az egykori könyveket, majd a kazettákat elküldi a börtönben ülő Hannának, aki mindennek örül, sőt szép lassan megtanítja magát a betűvetésre is.

Nagyjából 20 év után szabadulna Hanna, szabadulása előtt Michael meglátogatja a börtönben. De az író vigyáz rá, nehogy rózsaszín szentimentalizmusba csavarodjon a történet, happy end nincs, más sincs. Mondom, Bernhard Schlink nem akar semmiféle egyenletet megoldani, sem így, sem úgy.

A történet, katartikus, maga katarzis nélküliségében rak a torkunkba gombócot, lelkünkbe csomót.

A felolvasó kapcsán egyes kritikusok a társadalmi bűnökre teszik a hangsúlyt, mások szemére hányják az írónak a bűnöket elnézően kezelő hozzáállásáért.

Valószínűleg egyik félnek sincs igaza, Schlink persze – igazi németként – kínlódik a holokauszttal, de aki itt keresi a történet lényegét, az tévúton jár. A felolvasó egy férfi és egy nő története, akik egymásra találtak, de történetesen rosszkor és rossz helyen, úgy válnak egymás végzetévé, hogy elmennek egymás mellett. Erre vannak ítélve nagyobb erők által, két élet úgy megy tönkre, hogy nincs esély az újrakezdésre. És valahogy mégis gyönyörű mese.

A filmes eszközök csak aláhúzzák a történet hangsúlyait. Szemnek kellemes operatőri munka, sem nem sietős, sem nem álmosító tempó, korrekt színészi munka, a két órát magabiztosan kitöltő mű. Mellesleg, afféle bónuszként megkapjuk Németország háború utáni történetét, már ami a változó utcákat, autókat, lakásokat és hajdivatokat illeti.

A Savaraia Mozi kamaratermében a film vége utáni stáblista alatt még mindenki marad jó darabig a helyén. Hátha lesz megoldása az egyenletnek. Pedig mindenki tudja, hogy nem.

Értékelés: 9/10

(A cikk eredeti megjelenési időpontja: 2009. május)


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
wpDiscuz