Igazándiból engem nem nagyon izgatott a színpadi patetikus üresség, az egyre nagyobb tétekben játszott elterelő ellenségkeresés, a gyerekes és tehetetlen fütyülés, és amúgy is mindig elkedvetlenít, amikor Budapest a surmó arcát mutatja.

Helyette inkább reggel azt mondtam a macskának, hogy figyelj, Törpe, ez mai nap arról szól, hogy valami előremutatóval rukkoljunk elő.

Így közösen lementünk a műhelybe, hogy előkajtassam a kétkomponensű ragasztót, és végre meggányoljam a javításra váró filléres tárgyakat.

Jó, ha akarnék, tudnék helyettük újakat venni, de mindig rosszul érzem magam, ha még javítható tárgyakat (embereket, kapcsolatokat, ideákat, álmokat stb.) hajítunk könnyedén a szemétbe.

A kétkomponensűt hónapokkal ezelőtt szereztem be, hogy majd egyszer eljön a napja.

Most jött el.

A sort a kerti csappal kezdtem.

Ezt a szerencsétlent valamikor júniusban vettem, amikor a régi tönkrement (javíthatatlanul). De az újat olyan ügyesen sikerült a helyére tennem, hogy a behajtás közben a franciakulccsal letörtem belőle egy darabkát, így aztán a fogantyú része (vagy mi) állandóan lejár. Már próbálkoztam mindennel, többek között forrasztással is, de semmi nem használt. Most ennyire komoly az ügy.

Ezek után következtek a könnyebb darabok.

Az öntözőslag feje, amely váratlanul és értetlenül oldalt kilyukadt, a kenyérpirító kettévált lenyomópöcke, és a megannyi csatát megélt és megannyi sebtől vérző táblatörlő, amelynek még egy utolsó esélyt adok, mert ennyivel tartozom a régi címborának.

Jelenleg még tartanak a közhelyekkel telezsúfolt beszédek, még fújják a sípokat a fővárosban.

Jelenleg még szárad a ragasztó.

Törpe alszik.

Meg vagyok elégedve magammal és a mai nappal.