Tipikus Clint Eastwood-film a Hudson folyón leszálló pilóta története. Úgy értem, hogy tele van igaz klisékkel. Nézzétek meg, erőt ad a mindennapokban.

Bizony, bizony, kedves olvasó, a várost, az országot és a világot nem a valóságshow-k idiótái, a bugyit villantó énekesnők vagy a tévés időjárásjelentők, még csak nem is a kapavágást nem végző, de amúgy a szalagot átvágó, más pénzéből épült, de amúgy a beruházás 30 százalékát elsíboló politikusok tartják a vállukon, hanem az asztalos, aki végre meghozza az új bejárati ajtót, a programozó, akinek köszönhetően interneten is elintézhetjük az igazolványokat, vagy az orvos, aki 24 órája van talpon, és ehhez még mosolyogni is igyekszik.

Vagy éppen az az öregedő pilóta, aki a Hudson folyóba végez egy sikeres, egészen valószínűtlen kényszerleszállást, megmentve 155 utast és isten tudja hány New York-i életét.

Főszerepben: Tom Hanks

Ezt a valódi eseményt (Lásd az Origo.hu 2009-es hírét) és egyben kiváló alapanyagot gyúrta filmmé Clint Eastwood, hogy aztán a magas labdát könnyedén le is csapja.

A Sully igazi amerikaízű, ízlésesen patetikus film, amely biztosan betalál a nagyközönségnél, és valójában a finnyásabbak sem tudnak nagyon belekötni.

Merthogy Clint Eastwoodnak megint igaza van.

„Átlagember vagyok, csak tettem a dolgom” – mondja magáról és a tettéről Chesley Sullenberger kapitány (Tom Hanks), hogy az is értse, akinek nehezebben esik le az üzenet, és aki másnap – velünk együtt – nagyobb lelkesedéssel végzi a munkáját, legyen az vízszerelés, buszvezetés vagy szociális gondozás, mert ha megerősítést errefelé nem is kap (az jellemzően a pozíciókba emelt inkompetens kádereknek jár), legalább az amerikai filmkészítők tudják, hogy a mi kis nyolcórás munkánk is fontos és hősies lehet, ahogy fontos volt a másodpilóta, a légikísérők, a mentőhajók, a rendőrök és mindenki.

Megannyi apró kis fogaskerék, ami tette a dolgát, és ami összeállt egy nagyszerű emberi történetté.

Ehhez persze az is kell, teszem hozzá zárójelben, hogy megfelelő emberek legyenek a megfelelő helyeken. Ez a feltétel mifelénk aztán végképp hiányozni szokott, ezért aztán csak nem akarnak összeállni a fogaskerekek, akkor sem, ha megszakadunk a munkánkban.

Na de ne vissza a filmhez: az alapsztori a felszállástól a vízbe hasalásig mindössze néhány perc, így kicsit fel kellett turbózni a történetet, idősík váltásokkal, visszaemlékezésekkel, hatósági vizsgálattal, utca embereivel, kis magánéleti szállal, lelki vívódással.

Hibátlanul sikerül a mutatvány, a kilencven perc gyorsan lepereg, szemünk a vászonra tapad, még úgyis jut az izgalomból, hogy tudjuk a végét.

Bevallom, vannak pillanatok, amikor még én is elérzékenyülök. Kínos, de ez van, ha a filmkészítőknek annyira a kisujjában van a szakma, mint Sullynak a repülés, no meg az is lehet, a film forgatókönyvírót, az operatőrt és a többieket nem azért alkalmazták, mert valakinek a valakijei.

És miközben szombat este hazafelé megyek a Savaria moziból, eszembe jut a Gran Torino, amiben a bevándorlást és a „kultúra megvédé”-sét filmesítette meg Clint Eastwood. Pontosan annyira közérthető és telitalálat, mint a Sully, és pontosan nulla az esélye, hogy a köztévé műsorra tűzi október 2. előtt. Pedig soha nem volt aktuálisabb.