A bogarak sajnos jobban kihasználják az indián nyarat, mint én.

Kicsit restelkedve kell bevallanom, hogy gyerekkoromban többször is egymásnak eresztettem a vörös- és a feketehangyákat.

Nem kell itt semmiféle szimbólumra vagy politikai párhuzamra gondolni, egyszerűen csak ültem a virágoskertünk lépcsőin a használaton kívüli ajtó előtt, és órákig néztem hogyan birkóznak az egymásnak ugrasztott rovarok.

A gyerekek kegyetlenek.

Mentségemre legyen mondva, később talán ledolgoztam bűnömet: pókok, darazsak és egyéb ízeltlábúak tucatjainak, talán százainak életét mentettem meg, amikor újsággal, pólóval vagy csak úgy szabad kézzel kitessékeltem őket a nappalink vagy a fürdőszobánk ablakán.

„Menjetek, éljetek!” – mondtam.

Mert nemhogy nem félek tőlük, de kedvelem ezeket a kisfickókat, tetszik, ahogy hálót szőnek és virágport gyűjtenek, repkednek és cipelnek, lótnak, futnak, élik titokzatos életüket.

Mi meg nem vesszük észre őket, mert kicsik, nekünk meg nincs időnk ilyen hülyeségekre.

Rosszabb estetben aztán észrevesszük és agyonütjük őket, mert így szokás. Gondolom, ez is valami bennünk ragadt valami evolúciós izé, mint a rasszizmus, a csordaszellem és a többiek.

A kisfickókat a nyár végén fedeztem fel a kertben, nyilván eddig is ott voltak, csak én sem nem törődtem velük, ahogy nektek, úgy nekem is volt más dolgom bőven.

De egyszer csak valamiért megakadt rajtuk a szemem, ahogy jöttek-mentek a kerti asztalnál.

Ne gondoljatok semmi drámaira, sehol orrszarvú- vagy szarvasbogár, sőt még egy mókás ganajtúrót sem láttam.

De nem a bogárarisztokrácia a lényeg.

Amúgy a kertben (ahogy a melléket ábra mutatja) még javában nyüzsgő darazsak, katicabogarak és társaik sokkal jobban kihasználják az indián nyarat, mint én, aki reggeltől estig dolgozik és inkább a hangyákhoz áll közelebb. Mármint ha eltekintünk a társasági élettől.

Most azon gondolkodom, hogy kéne venni valami bogármeghatározót, csak félek tőle, hogy úgy járok, mint a fameghatározós könyvemmel, amit egyszer vittem magammal az erdőszélre, de akkor sem néztem bele.

Meg amúgy is jön a hideg, a kisfickók elbújnak vagy elmúlnak, nekem meg eszembe sem jutnak a jövő tavaszig, amikor majd megint szelíden hajtom kifele a társaságot újsággal és a pólóval, aztán nézegetem őket a kertasztalon.

Megnyugtató, hogy a világnak ezen apró szegmensén nincs különösebb javítanivaló.