Hosszú évek tilitolija után végre letudtam ezt a feladatot is: elolvastam James Joyce nagyregényét, az Ulyssest. A regényről több tonnányi tudományos tanulmány született, ha valakinek ilyen hiányzik, az kattintson először ide, ha viszont egy véleményre kíváncsi a sok közül, olvasson tovább …

„Olvasta, kedves?” – kérdezte nőmet fáradt hangon 20 évvel ezelőtt Láng Guszti bácsi az irodalom-szigorlaton, mikor is a tételen az állt, hogy James Joyce: Ulysses. Guszti bácsi kérdése abból a tanári tapasztalatból fakadt, hogy a szigorlat előtti regényhegyekbe magyar szakos diák csak akkor olvassa el ezt az ezer oldalt, ha nagyon kell. Mondjuk pótvizsgára, ha előtte Guszti bácsi hozzáintézte a fenti kérdést. Így olvasta el nőm is.

Viszont én József Attilát húztam.

James Joyce agymenése így ejtve volt, és lelkiismeretem sem háborgott túlságosan, mivel Szerb Antal irodalomtörténetében azt olvastam, hogy Joyce-nak azért van tekintélye, mert senki nem érti meg, de nem meri bevallani, meg különben is „blöff volt az egész”. Márpedig Szerb Antal általában ráérzett a dolgokra.

A történet akkor jutott újabb fordulóponthoz, amikor néhány évvel ezelőtt felavattuk a szombathelyi Fő téren James Joyce szobrát, és valamiért olyan érzésem volt, hogy a lelkesen ünneplő politikai és kulturális nomenklatúra közül maximum egy-két ember olvasta a regényt, nem is beszélve a fúvószenére odasereglett tömegről.

James Joyce szobra a szombathelyi Fő téren

Az ágyam mellé bekészített könyvkupac közé ekkor keveredett az Ulysses, mondván, valamikor jó lenne letudni. Ám a nekirugaszkodás sokáig váratott magára, mert valahogy mindig akadt olyasmi, amelyre nagyobb volt az étvágy.

Aztán a közelmúltban sorra került, a tudat mélyén a Szerb Antal-i előítélettel, amely azt súgta gonoszan, kéjesen lehet majd bizonygatni a Bloom-napi lelkeseknek a „blöff” jelzőt.

A bökkenő csak az, hogy az Ulysses nem blöff.

Kérdés persze, hogy hogyan definiáljuk a blöff fogalmát, de ha alkotója valamit komolyan vesz, és annak is szánja, csakúgy, mint a befogadó, akkor nehezen lehet blöffről beszélni, különösen nem, ha az alkotó magas szintű szakmai tudás birtokában van. Márpedig az már a néhány oldal után kiderült, hogy James Joyce nagyon is komolyan gondolta, következésképpen innentől kezdve rajtunk, olvasóktól függ, hogy mit kezdünk vele.

A legtöbb embernek persze beletörik a bicskája, mert az író ezernyi dologra volt figyelemmel az alkotás során, csak éppen arra nem, hogy az olvasmányos művet hagyjon hátra az utókor számára. Ez egy irodalmárnál nem szempont, egy olvasónál viszont – teljesen érthetően – nagyon is.

Így kétségkívül nagy önfegyelmet igényel a nekiveselkedés, viszont aki átküzdötte magát az első 100-200 oldalon, annak rááll az agya erre a sűrű textúrájú mondatszövésre, ráérez az ízére, és lassan de biztosan elkezdi élvezni a művet. Legalábbis velem ez történt.

Kicsit olyan, mint az érett camembert sajt, első pillantásra gusztustalan, ízlelésre furcsa és ehetetlen, de lassan csipegetve ráérezhetünk, hogy ínyenceknek való csemegéről van szó.

Kivetkőzött irodalomtanárként megvan az a szabadságom, hogy már nem érdekel, mit írnak egy-egy műről a kritikusok, a mérce számomra nagyon is objektív: napközben mennyire vágyom arra, hogy majd az esti olvasólámpa fényénél egyedül maradjak a könyvvel.

Márpedig az Ulysessnél vártam.

Kétségkívül voltak részek, amikor lankadt a figyelmem és a lelkesedésem, de összességében nem mindennapi élmény volt fejest ugrani ebbe az elképesztő írói tehetséget és szellemi energiákat magába szippantó, és azokat a kitartó olvasók számára bőkezűen visszaáramoltató műbe.

Az 1927-ben kiadott Ulysses egy – szombathelyi gyökerekkel rendelkező – dublini átlagember nagyon is átlagos napját járja körül a lehető legteljesebben, elkanyarodva minden lehetséges tárgyi és gondolati útelágazásnál, próbálva felvillantani az emberi élet kusza mélységeit, a gondolatok tekervényeit, az emlékek és tapasztalatok belénk ivódott maradványainak munkálkodását, meg még egymillió dolgot, merthogy az élet és a világ bonyolult.

Vagy éppen egyáltalán nem az, de azt meg más zseniális regények írják meg.

Joyce úgy építi fel a művet, mint egy virtuóz, de megszállott építészmérnök, aki a végtelenségig kidolgozza a gigantikus épület legapróbb részleteit is, a mosdócsapok tekerőitől kezdve a villámhárító tetőcsatlakozójáig. Ez az építészi hozzáállás érződik az érzelmi távolságtartáson: az alkotó imádta a konstrukció egészét, de különösebb érzelmi kötődés nem fedezhető fel a részletek, mint például a karakterek és a hozzájuk köthető gondolattengerek irányába. Ha meg is szeretjük Bloom, Stephen vagy Molly alakját, az csak azért van, mert rajtuk keresztül magunkra ismerünk.

Ha valaki nagyon okos, és képes két lépés távolságról visszafogott érzelmekkel látni az emberi világ működését, az akaratlanul is a humor és az irónia mezején köt ki, mint történt az Joyce-szal is, ami a fejezetről fejezetre totális átalakuláson átmenő regény egyik fő álladója.

Mindezen bő lére eresztett hozsanna után ha azt mondom, mégsem az Ulysses életem legnagyobb regényélménye, annak oka éppen a fent említett viszonylagos kívülállás és érzelemmentesség, mert Joyce ezért legalább mutatóban görcsbe ránthatná a gyomromat, megszorongathatná a szívemet vagy ökölbe szoríthatná a kezemet. Nem teszi. Így viszont ha meg kellene fogalmazni, hogy miről is szól a regény, azt kell válaszolni, hogy: „Mindenről.” No de mindenről meg nem szólhat, mert Joyce zseniális író, de mégsem Isten. Csak annak látszik. Igaz, az sem kevés.

Értékelés: 10/10

2007 novembere