Életem első komolyabb koncertje egy Hobo Blues Band volt.

Fogalmam sincs, hogy honnan tudtam, hogy lesz, no meg hogy nekem miért is kellett ott lennem.

Mindenesetre nem sokkal múltam 15 éves (1979 végén lehetett), amikor a komlói Május 1. moziban egyszerre csodálkoztam rá egy zenei stílusra, egy életformára és egy alternatív valóságra.

A Hobo akkor volt felfutóban, a bennfentesek már tudták, hogy szeretni kell őket, népes rajongótábor kísérte őket Budapestről.

Mi, fiatalok, azon az estén meglehetősen leamortizáltuk a mozit, konkrétan az első széksorokból csak aprófa maradt, valószínűleg lapáttal takarították össze őket.

A külvárosi fiatalok reménytelenségből táplálkozó, agresszív és vad forradalma volt a miénk, nem volt annyira cizellált és filozófus, mint korábban a virágok gyermekeié (az Illést, Omegát máig nem érzem magaménak), de energia volt benne bőven.

Aztán egy-két évig ilyen koncertekre jártam, de a Hobo hamar elvesztette nálam hitelét, Deák Bill Gyula meg végkép nem izgatott, annál is inkább, mert ő a zenekaron belül nem a gondolatiságot, hanem az egyszerű gyárvárosi srácokat jelenítette meg.

Nekem meg időközben más társaságom lett, elkezdtem nagyon más zenét hallgatni, és végképp nem érdekeltek a gyárvárosi dalok.

Azóta is csak ritkán fanyalodok bluesra vagy klasszikus rockra.

De olykor csak belefut az ember saját múltjába, és olykor átértékeli azt.

Néhány évvel ezelőtt például újságíróként tudósítottam valami nagyszabású rockestről, ami a szombathelyi sportházban volt.

Kora ifjúságom rajongási tárgyai váltották egymást a színpadon, én meg ingáztam a nézőtér, az öltözők és a Geggó söröző között. Ez utóbbi helyen szorgalmasan szopogattam az Unicumot vörösborral. Nem a hangulat, hanem éppen annak hiánya miatt. Kiöregedett, kiégett zenészek sorban adták az érdektelen és unalmas kooncerteket, de láthatóan az kellett a népnek.

Az egyetlen kivétel Deák Bill Gyula volt, ő maradt talpon a seregből, ő volt, akinek a szájából még hitelesen szóltak ezek az egyszerű dalok.

Majdhogynem ismét a gyárvárosokban éreztem magam, és majdhogynem meghatódtam.

Rajongója nem lettem, de akkor, a koncert után rákerestem az interneten, hogy mostanában mit csinál az öreg.

És megtaláltam ezt a dalt, amiről már akkor tudtam, hogy egyszer blogbejegyzést írok köré.

Íme, megtörtént.