Talán nem a frusztráltság beszél belőlem, amikor azt érzékelem, hogy Magyarországon napról napra rosszabb állapotban van a hivatalosnak nevezett sajtó.

Az állami médiát már réges-rég maga alá gyűrte a párt, az MTVA gyakorlatilag leplezetlen – és egyre gyakrabban gyomorforgató – propaganda-gépezetként működik, és nagyjából ugyanez a helyzet a helyi médiában.

Az ellenzéki média – ami szintén zavaros finanszírozási forrásokból tartja el magát- viszont az utóbbi években olyan gyakran és olyan hangosan kiáltott farkast akkor is, mikor az csak a szomszéd kutyája volt, hogy most, amikor a farkas tényleg a kapuk előtt ólálkodik, már különösebb pánik nélkül nyugtázzuk. „Ha ott van, hát ott van, majd legfeljebb estére bezárjuk az ajtónkat, majd mindenki vigyáz magára, meg amúgy is, rendes ember maradjon otthon” – morogjuk a bajszunk alatt.

Így vagy úgy, egyre szkeptikusabban olvasom az országos és helyi médiát, és hírek mögött már nem annyira az újságírói igazságkeresést látom, hanem kusza politikai érdekeket, és már azt sem hiszem el, ami igaz.

Így például folyamatosan mély gyanakodással hallgatom a közmédia napi győzelmi jelentéseit, amelyeket tucatszámra rakják össze a felelősek, hogy gondoskodjanak a nonstop jó hírekről. „Érdekes – gondolom ilyenkor -, hogyan lehetséges az, hogy hat éve egyfolytában mindig minden jobb lesz, és mégis egyre jobban nyílik az olló az országunk és a Lajtán túli területek között, a korábbi kelet-európai sorstársaink is egyre jobban állnak, miközben nálunk mintha csak a provincialitás és a napi küszködés nőne látványosan.”

Holott lehet, tényleg vannak biztató jelek, csak érzelmeim mondatják velem, hogy mindez illúzió, hazugság.

Az üdítően szikár és józan Reuters például akkurátusan beszámol a tényleg biztató makrogazdasági adatokról, a bankok óvatos optimizmusáról, és akkurátusan idézik Szijjártó Péter külügyminisztert is, amint az éppen a bevárdorlós népszavazást értelmezi.

Ugyanakkor a Reuters-t böngészve bukkantam rá arra a videóra is, amely másfél percben összefoglalja az ország legnagyobb problémáját: a képzett munkaerő külföldre távozását.

A riporter „exodus”-ként emlegeti a több százezer magyar kivonulását, amely hatalmas problémákat okoz a legkülönbözőbb területeken működő itteni cégeknek.

Talán a hatalomnak még jól is jön, hogy az elégedetlen, nyugtalan, ambiciózus seregek a határon túl keresik a boldogulást, de közelről látva a fejleményeket és a folyamat visszafordíthatatlanságát, roppant riasztó a jelenség.

Pillantás a londoni járat ablakából

Egykori tanítványaim tömegei élnek és dolgoznak nyugati nagyvárosokban, és amikor like-olom a londoni, párizsi, frankfurti fotókat és az azokon mosolygó arcokat, a tanári büszkeség mellett valami markáns keserűség is feltódul bennem.

Merthogy nem látni, mikor és hogyan lesz ennek vége, a legújabb generáció már nem kényszermegoldásnak gondolja az „exodust”, hanem az egyéni boldogulás természetes, mit több, vágyott formájának.

Mindeközben kétezer szerencsétlen migránsról vitatkozunk és népszavazunk.