Az egyszerre állóvíz és egyszerre mozgalmas nyolcvanas évek közepén többek között postásként is dolgoztam a főiskolás éveim alatt.

Szerettem ezt a munkát, talán mert akkoriban egy postás még aktívan részt vett körzete mindennapjaiban.

Az én körzetem sokáig a 13-as volt, ami a Fő tér és környékét jelentette.

Naponta benéztem például a püspökség Széchenyi utcai irodájába is, ahol – ahogy máshol is – röviden, de kedélyesen elbeszélgettem erről-arról.

Az egyházfik könyveket is árultak, és én az egyik nap megvettem és a postástáskába süllyesztettem a „A szentek életé”-t. A közel ezer oldalas bőrkötésű könyvet a Szent István Társulat adta ki, 240 kemény forintba került, egy vagyon volt akkor, de cseppet sem bántam. Sőt.

A kötet azóta is oszlopos tagja a könyvtáromnak, a Bibliák mellett pihen, hogy időnkét belelapozzak.

Most például azért, rákészüljek a szombathelyi Szent Márton-évre, amelyre csekély 8-10 milliárdot költ a központi költségvetés. Ebből 400 millió különböző programokra megy el, melynek meglepő részleteiről korábban már pötyögtem itt a blogon.

Az aktuális kérdés most úgy hangzik, hogy vajon mit szólna mindehhez Szent Márton?

Különös tekintettel a róla elnevezett szombathelyi bálra, melynek részleteiről hangulatos beszámolót írt a Nyugat.hu. Ezek szerint a nagy elánnak előkészített városi bálon kongott az új sportház, a repijegyesek mellett néhány tucatnyian lehettek a nagy eseményen.

Nos, nem kell a könyvemben a sorok között olvasnunk ahhoz, hogy kitaláljuk a kérdésre a választ.

Szent Márton valószínűleg módfelett morcos lenne. (Sőt lehet, hogy az is éppen, nem vagyok szakértő abban, hogy mi történik pontosan a szentekkel a haláluk után).

A könyv szerint ugyanis Szent Márton – aki egyébként születése után csak rövid ideig élt Savariában – nemcsak annak köszönhette a népszerűségét, hogy egyszer megosztotta katonaköpenyét egy koldussal, hanem hogy roppant szerény ember volt.

Szegénységben élt, püspökként olyan széken ült, mint a cselédek, olcsó ruhákat hordott, mi több, a szerzetes társainak megtiltotta, hogy azok ezüstöt fogadjanak el.

Szent Márton Jótékonysági Bál Szombathelyen, 2016. január 16. (Fotó: Szombathely.hu)

Így aztán Márton bár népszerű volt a nép körében, de püspöktársai közül sokan fújtak rá, annál is inkább, mert ebben az időszakban indult felemelkedésnek a katolikus egyház, komoly adományok érkeztek innen-onnan, kezdtek kikerekedni a vagyonok és a birtokok.

Nem nagyon illett a képbe a szegénységet és szerénységet hirdető tours-i püspök.

És attól tartok, ma sem tapsikolna örömében, ha látná, mi zajlik a nevében. Képzeljük el Mártont zsákszövettel a testén, amint dekoltázsok és koktélok kereszttüzében tombolát húz a szombathelyi sportházban.

És – óh, jaj! – mit szólna az ibizai partihoz, a kaszinókoncessziókhoz vagy a politikaközelben halmozódó mérhetetlen vagyonokhoz.

Azt már alig merem leírni, hogy a szent szakadatlan fáradozott a „ veszélyben levők és a jogtalanul üldözöttek megvédésén”.

A könyv róla szóló fejezete azzal a csodával zárul, hogy amikor egy játszadozó gyerekre támadt egy kígyó, de parancsára engedelmeskedett és elkúszott.

Akkor szomorúan azt mondta Márton: „A kutyák és a kígyók hallgatnak rám, de az emberek nem.”

A könyvet – nem szívesen, de – kölcsönadom.