Mielőtt kattintanátok vagy görgetnétek, szólok: vigyázat, könyvről írok.

Az első fejezet első oldalait olvasva megijedtem, merthogy alapos kihívásnak tűnt az angol szöveg.  McCarthy korábbi regényeiben sem központozott, nem használt olyan felesleges dolgokat, mint a tagmondatokat vagy az azonos mondatrészeket elválasztó vessző, a párbeszédeket jelző idézőjel, ráadásnak ott van a délvidéki amerikaiak masszív dialektusa, de azért valami simábbra számítottam.

Majdnem ott tartottam, hogy félreteszem a Cities of the Plain-t nyugisabb napokra, amikor nem éjfélkor, hullaként zuhanok az ágyba és nyúlok az olvasólámpa kapcsolója után, hanem mondjuk nyáron, az udvaron, a hársfa alatti széken szűrt napfényben, egy ebéd utáni ejtőzés folytatásaként.

Aztán erőt vettem magamon, és nemcsak azért, mert végre be akartam fejezni a néhány évvel ezelőtt elkezdett Határvidék- trilógiát, hanem mert a  könyv mellett nem irodalmi érvek is szóltak: a kötetet egy londoni külvárosi bolhapiac kultúrától rogyadozó standján vettem kemény három angol fontért, és amikor ránéztem a könyvespolcon, mindig szemlesütve sürgetett, hogy nosza, vágjunk bele. Én meg enyhe büszkeséget éreztem, hogy lám-lám, milyen ügyesen össze tudom hangolni a Mammon és Apolló világát. Legalább egyszer az életben.

Szerencsére a kezdeti nehézségek elmúltak, a történet, a szereplők és a helyszínek letisztultak, és néhány tucat oldal után már magába szippantott a jellegzetes McCarthy-univerzum.

Merthogy itt minden olyan ismerős. A táj, az Egyesült Államok és Mexikó határvidéke, amely a cowboy-korszakból éppen átállt a mindent bedaráló fogyasztói társadalomra, az emberek, beleértve a főszereplőket (John Grady  és Billy Parham), és időben sem haladtunk sokat előre: a második világháború után vagyunk.

Csak amíg korábban a fiúk időjárással, hegyekkel, lovakkal, farkasokkal és mexikói keménylegényekkel ütköztek – jellemzően olyan naturálisan és brutálisan, hogy ahhoz képest Tarantino filmjei kiscserkészek kalandjainak számítanak -, addig a záróakkord emeli a tétet: megjelenik a nő.

A nő ez esetben egy szerencsétlen sorsú 16 éves prostituált, akibe John Grady szerelmes lesz.

Több kritikus és olvasó is fanyalgott a regény alapkonfliktusa miatt, de azt hiszem, feleslegesen. Merthogy ez a rendhagyó romantikus szál is hihető, miért ne lehetne ilyen, a lány nem tehet róla, hogy így alakult, John Grady pedig egy sokat látott, régi vágású cowboy, aki tudja, hogy a jó és a rossz sokkal mélyebben fekszik, mint azt ahogy a derék vidéki kispolgárok gondolják.

Mindenestre a naturális jeleneteket előszeretettel részletező író igencsak tartózkodó módon írja le a két fiatal testi egymásra találását.

Azt már halkan teszem hozzá, hogy a horrorisztikus dolgokon átment fiatal lányt Magdalénának hívják, akinek John Grady a lábát is megmossa. Elég mélyre lehetne ásni tehát az összefüggések és szimbólumok tengerében (találtam a neten egy tanulmányt McCarthy és a katolicizmus kapcsolatáról), de egy blogbejegyzés erre nem túl ideális terep.

John Grady mindenesetre őszinte szerelemmel tervezi a közös jövőt, az esküvőt, egy elhagyatott házon dolgozik sokat, hogy otthont és jövőt teremtsen kettejüknek.

Már csak egyetlen apró akadály van: a lány a határ túloldalán van egy mexikói bordélyban, és a mexikói nehézfiúk nem igazán akarják elengedni.

A történet lassan hömpölyög, dokumentumszerű képet kapunk a második világháború utáni Új Mexikó férfias mindennapjairól és a határ túlfelének szolgáltatásairól, közben minden oldalon azt várjuk, hogy mikor kezdődik a valódi, elkerülhetetlen dráma, amely benne van a levegőben.

Ha valaki látta a – szintén McCarthy-regényen alapuló – „Nem vénnek való vidék”-et, az nagyjából sejti, hogy mennyi esélye van a hapiendnek, illetve hogy mennyi is a jó esélye a gonosz elleni küzdelemben.

A Határvidék-trilógia első kötetében egyszer megtudjuk John Grady-ről, hogy:

„Úgy gondolta hogy a világ szépségében titok rejtezik. Úgy gondolta hogy a világ szívverésének rettentő ára van s hogy a világ fájdalma és szépsége valamifajta párhuzamban halad s a tömérdek kiontott vért levonva nem marad más csak egyetlen szál virág látványa”.

Nos, az író láthatóan most sem gondolja másként.

Váratlan húzásnak talán csak az tekinthető, hogy az utolsó fejezetben az olvasó Billy életének sűrítményét is megtudja egészen az ezredfordulóig. Kapunk még egy filozófiai leckét, illetve a zárómondatokban egy egészen kicsi megváltást. Ez utóbbinak – bevallom – jobban örültem.

A regény időközben (2014) megjelent magyarul is A síkság városai címmel. A magyar olvasók véleményét itt tudjuk elolvasni.

Értékelés: 8/10