Hát, barátaim, a helyzet az, hogy eddig nem sikerült olyan helyet találnom, ahol napnyugta után normálisan lehetne futni Szombathelyen.

Roppantul örülök , hogy az aranylábú gyerekek bejutottak Európa legjobb kéttucatja közé, annak is, hogy a város nemsokára egy 10 milliárdos stadion büszke tulajdonosa lesz, de én, önző  és telhetetlen kispolgár, még boldogabb lennék, ha a nagy csinnadrattával átadott új Csónakázótó körül nem lenne szinte lehetetlen futni. Ha esetleg ez is szempont lett volna.

Miután az oladi körgyűrűn elvesztem a sötétben (lásd a mellékelt ábrát), igyekeztem alternatív útvonalat kitalálni. Sikerült is úgy ahogy: mostanában keresztben átvágok a Derkovits-lakótelepen, kifutok a városszélre a Dolgozók útján, majd vissza. Persze nem tökéletes egy lakótelep járdáin rohangálni, kerülgetni az utcalámpák fényében andalgó szerelmeseket és a villogó ledlápás kutyákat, de nincs mit tenni.

Futás közben amúgy valamiért tisztul az agy, hasznos gyakorlati ötletek és roppant filozófikus gondolatok jönnek.

Ez utóbbiak közé tartozik a Váci Mihály utca hosszának a megállapítása.

Ez ugyanis mindig attól függ, hogy milyen várakozásaim vannak.

Első alkalommal biztos voltam benne, hogy ez egy roppant hosszú utca, így aztán egy örökkévalóságnak tűnt végigfutni rajta.

De aztán visszafelé ráfogtam, hogy hülyeség, hiszen valójában egyetlen kanyar az egész, így az út néhány röpke perces intermezzónak tűnt.

A szubjektív távolságérzet azóta is más-más méretűnek mutatja az utcát. Attól függően, hogy mit akarok belelátni.

Különös szerv az agy.

Mindenesetre mozogjatok, ha tehetitek, és mondjatok nemet a stadionokra.