Szerintem nincs köztetek olyan, akinek ne lenne ismerős a dal.

Abban bizonyára egyetértünk, hogy a Fugees irtózatosan betalált ezzel annak idején (1996), legfeljebb azon hitetlenkedhetünk most, hogy általános és közös dúdolásunk óta már két évtized tel el.

Bár a Killing Me Softly-t a Fugees robbantotta be a generációm köztudatába, a dal valójában sokkal régebbi, és az előélete is figyelemre méltó.

Az eredeti verziót Charles Fox (zene) és Norman Gimbel (szöveg) írta Lori Liebermannan közösen. Ez utóbbi hölgy volt az első előadója 1971-ben. Hogy ki mennyire járult hozzá a dalhoz, arról több verzió is van, de ebbe most nem mennék bele. (Lori Lieberman szerint például Don McLean Empty Chairs című dala ihlette a verset, amit később közösen dallá faragtak.)

Kellemes szám, de mégsem ez, hanem a Roberta Flack-féle verzió tarolta le az amerikai listákat 1973-ban.

Az akkor már ismert sztár énekesnő repülés közben hallgatta meg Lieberman dalát, és leszállás után azonnal nekiugrott telefonálgatni. Két nap múlva már övé volt a dal, ami később egy Grammy-díjat is hozott neki.

A Killing Me Softly-t ezután végtelen számú előadó dolgozta fel, közöttük a Fugees.

Hogy miért lett ez utóbbi akkora sláger a kilencvenes évek végén, azt nem könnyű megmagyarázni, de minden bizonnyal az okok között van, hogy zeneileg alaposan aktualizálták az akkor már negyedszázados alapokat. Megbolondították egy kis hiphoppal, a hetvenes évek modorossága helyére a kilencvenes évek feszesebb hangulatát tették, de meghagyták a dal lényegét: a szívszaggató romantikát.

Ha nem is tudtátok eddig pontosan, de bizonyára nem ér benneteket meglepetésként, hogy a Killing Me Softly (Gyengéden öl meg) egy szerelmes dal. Pontosabban egy olyan szerelmes dal, amely egy korábbi szerelemre emlékezik.

Az énekes (a lírai hős, ahogy irodalomórán tanultuk) meghall egy utcazenészt játszani, aki akkor és ott zenéjével és szövegével irtózatos módon beletrafál a jelenbe és a múltba („mintha megtalálna az összes levelemet”), egykori emlékeket kavar fel, súlyosan és fájdalmasan („imádkoztam, hogy hagyja abba, de ő csak folytatta”).

A lírai én pedig kicsit – illetve nem is kicsit – akkor és ott meghal az utcán.

Bizony, előfordul az ilyesmi, tudjuk, mire képes a zene. (Regény, festmény, fotó, a fiókok mélyén heverő “filléres emlékek” stb.)

A Fugees egyébként szerette volna megváltoztatni az eredeti szöveget, hogy felhívja a figyelmet a szegénységre és a kábítószer-használatra, de az eredeti szerzők ehhez nem járultak hozzá. Így utólag már nem nagyon bánjuk. A dalhoz készült videó így is emlékezetes maradt, talán azért, mert a vizuális elemek csak nagyon távoli és áttételes módon kötődnek az eredeti „szívfájdalomhoz”.