„Géza, most ki volt a gyilkos?
Az, aki a sertéshizlaldában
fehér köpenyben mászkált?”
„Nem, Paula, a még a híradóban volt.”
(Emlékezetből, és biztos nem pontosan a Mézga család egyik epizódja)

Nem vagyok krimiolvasó. Nincs semmi bajom a könnyű műfajjal, főleg ha az jól megírt, de valahogy nem okoz szellemi izgalmakat, ha nem tudom, ki a gyilkos. Mert a legtöbbször egyszerűen nem érdekel.

A jeget – ahogy írtam is nektek – A tetovált lány (Stieg Larsson) törte meg alattam.

Ám az már nem volt bent a posztban, a könyv második felét már jóval kevésbé élveztem, mint az elsőt.

Nagyon hasonlóképpen vagyok a tegnap éjjel befejezett Stuart MacBride-krimivel, a Cold Granite-tel (Hideg Márvány) is.

Az első 100 oldal során még úgy éreztem, nagy kincsfélére bukkantam. Az észak-skót nagyvárosba, Aberdeenba helyezett történet ugyanis olyan sötéten és olyan hiperrelistán indul, hogy hozzá képest A tetovált lány cserkeszlányok délutáni zsúrja.

Gyermekhullák, állattetemek, boncolások, sötét, latyak és hó és brutális brit alvilág.

De még ennél is sokkal izgalmasabb, ahogy Stuart MacBride bemutatja a rendőrség munkáját, egy nyomozás kacskaringóit.

Esendő rendőrök egy esendő nyomozóval (Logan McRae), akit megkéselnek, aki kocsmázik és másnapos, csapja a szelet a kolleganőjének, akivel talán le is feküdt egy részeges éjszaka, de ez ügyben bizonytalan. Okos, de olykor hibázik, vagy éppen véletlenül jön rá valamire, miközben küzd a helyi sajtóval, a főnökeivel, a belső ellenőrzéssel, de akikkel mégis egy csónakban evez.

Aztán mikor már elhittem, hogy ez jó kis befordult, beborult, skót művészbölcsész szocioizé lesz, akkor más vizekre eveztünk, azt hiszem azért, hogy a klasszikus krimi rajongói is megkapják azt, ami nekik jár: lehet találhatni, ki a gyilkos, ki a rendőrségi tégla, és vajon ki éli túl a kalandot.

Innentől kezdve annyira már nem kötött le a dolog, és a végén megint csak az az érzés kerített hatalmába, mint A tetolvált lány utolsó fejezeinél: mintha az író már a majdani film forgatókönyvet írná meg, a kötelező filmes klisékkel.

Mindenképpen említésre méltó az is, hogy hogyan került hozzám a könyv: Londonban az utcán ingyen osztogatták az ugyancsak ingyenes Evening Standard napilap mellé.

Bár az újság egyáltalán nem mondható silánynak, de az ingyen osztogatott könyv esetében azért dolgozott bennem némi előítélet. Alapjaiban kár volt.

A Cold Granite több mint korrekt regény, és utánanéztem, a fickónak komoly kultusza van arrafelé.

Ezt a korábbi (2005-ös) könyvét, amiből időközben eladtak vagy egymillió (!) példányt, azért osztogatták ingyen, nagy ravasz módon, hátha az olvasóközönség rákap a folyatásra.

Mondjuk én is pedzegetem a csalit.

Nyáron elviselem az ilyen sörlocsolta, hűvös aberdeeni sztorikat.

És olvassatok mindennap!