Emlékszem, huszonévesen milyen magabiztosan írtam festményekről, lemezekről, könyvekről és mindenről.

Most meg e vacak kis blogbejegyzés kapcsán azon tipródom – rám jött az éjszakai kishitűség? -, hogy eleget olvastam-e Háy Jánostól ahhoz, hogy akár egyetlen mondatot is írjak ide.

No nézzük csak.

Az biztos, hogy első könyvem tőle a Xanadu volt, de az nem nagyon számít, mert más.

„A gyerek” már biztosan számít, ahogy az a néhány novellája is, amikbe itt-ott belefutottam.

Aztán tavalyi születésnapomra érkezett „A mélygarázs”, az ideire meg a „Napra jutni.”

Az előbbi vad kegyetlenségéhez képest az utóbbi már-már délutáni leányzsúr.

Igaz, aki nem olvasott még Háy Jánost, vagy nem nézte meg a Herner Ferikét, az valószínűleg ettől a történettől is megriad kissé.

Mivel én, lásd a fenti soványka kis listát, olvastam, így nem riadtam meg.

De azért így is üt.

Az író ugyanis ismét abba a bizonyos másik Magyarországba kalauzol bennünket. A történetek többsége – merthogy valójában egy tematikus novellafüzérről van szó – ugyan néhány évtizeddel korábban játszódnak, de az a másik Magyarország még most is ugyanitt van.

Amelyről sem én, sem ti, sem ők ott a kormánykerekeknél nem tudnak sokat, és nem is akarnak többet tudni.

Tudjátok. Azok a kis, nedves falú, szigetelés nélküli kis házak a vidéki falvakban, melyektől úgy megijednek a külföldiek, és ahol emberek, családok élnek, küszködnek egymással, a történelemmel, magukkal és mindennel. Ahol a kérdés nem az, hogy hova sikerül nyaralni indulni, hanem hogy jövőre esetleg lesz-e annyi pénz sóderre és cementre, hogy lebetonozzák a hátsó udvarban a járdát.

Nem egyszerűen szegénység, ennél sokkal több: makacs kelet-európai árnyék, amely olyan sok szögből és olyan magasról érkezik, hogy a benne élők természetesnek veszik, és meg sem kérdezik maguktól: lehetne-e másként?

Úgy saccolom, hogy a lakosság kb. negyede tartozhat ide, ha beleszámoljuk a városi verziót is, akkor több mint a fele.

Innen soha nem volt könnyű a napra jutni, és talán egy évszázada nem volt olyan nehéz, mint ma.

Háy János könyve nem szociológia, nem politikai, ennél jóval magasabb röppályán mozog.

Még csak igazságot sem akar tenni, csak megint összeszorítja a szívünket, és hát ebben az összeszorításban Háy mindig is nagyon jó volt.

És miközben a főszereplő fény felé araszolását látjuk, a mozaikokból nemcsak egyetlen, hanem sok millió élet rajzolódik ki, olyanoké is, akik soha nem jártak igazi árnyékban.

Merthogy Háy János tudja, hogy végső soron egy mindenki, avagy mindenki egy.