Egészen biztos, hogy vér szerinti magyarok is vannak az őseim között, csak éppen nem tudok róluk.

A német, osztrák, lengyel, szerb és horvát felmenők majdnem biztosnak látszanak, ami megnyugtatóan kevert génbanknak tűnik, ugyanakkor nem könnyíti meg az identitást, és hát a nacionalista szólamokkal való zavartalan azonosulás sem megy túl könnyedén.

Az egészet úgy fogom fel, hogy ennek a nagy katyvasznak az eredője talán magyar, mi más lenne, földrajzilag esetleg, nyelvileg biztos, a magyar szavaknak és mondatoknak finomságait érzem zsigerből, tudom kicsoda Kukorica Jancsi és dr. Bubó, Dunántúl városaiban egészen jól kiismerem magam, még akkor is, ha géppel szállok föléjük.

Igaz, Kossuthért való lelkesedésem úgy harmincéves koromban kezdett megkopni, Széchenyit továbbra is bágyadtan respektálom, de ugyanakkor riadtan kapom magam azon a néhány éve fejembe fészkelt gondolaton, hogy a soknemzetiségű monarchia talán mégsem volt akkora lyukrafutás. Merthogy úgy tűnik, a kelet-európai államok jó része akkor működött a legjobban, amikor az osztrákok is beszálltak a logisztikába.

Azért e fenti vallomás, mert tegnap hajnalban fejeztem be Ivo Andric Híd a Drinán című regényét, ami Bosznia történelmébe enged betekintés, és amit már vagy három évtizede szerettem volna elolvasni.

A visegrádi híd Boszniában

Ha Magyarország zaklatott történelmű és kevert nemzetiségű ország, akkor mit is mondhatnánk Boszniára, ahol a nemzetiségek mellett még a vallás is bonyolítja a szálakat.

Hogy a regény tényleg megérdemelte-e a Nobel-díjat, az nem biztos, az viszont biztos, hogy az írója egy bölcs ember, aki rájött arra, amire előbb-utóbb minden okos ember rájön, hogy a különböző népek vallása, a kultúrája tényleg csodálatosan különböző, hasonlóképpen a változó tájhoz és növényzethez, ám emberi értékek és értéktelenségek csak nagyobb összefüggésekben kapnak értelmet, legyenek azok az isteni dolgokon innen vagy túl.

Ivo Andric szerint nem lehet a hirtelen jött emberi vágyak alapján megváltoztatni a világot, mert azoknak mindig rossz vége van.

Azt mondja, a tartós alkotásokat isteni akarattal lehet csak megvalósítani, azaz olyan művek maradnak fenn, melyek illeszkednek a nagy, emberi életnél léptéknél sokkal nagyobb folyamatokba, és függetlenek az emberi hiúságtól.

A történet középpontjában a több száz éve álló visegrádi híd áll. (Vajon hány Visegrád létezik? Azt tudom, hogy bosnyákon kívül egy van nálunk és egy Prágában).

A híd mellett zajlik a regény krónikája, itt keverednek a történelemmel a török, szerb, zsidó, horvát, osztrák, magyar, olasz és mindenféle sorsok, bontakoznak ki egyediségükben is általános érvényű novellaszerű történetek és plasztikus karakterek.

A Híd a Drinán egy nagyon jól megírt, illúziók nélküli, majdnem naturalista regény, amely erősen pesszimista kicsengésű lenne, ha nem lenne az egész átitatva valamiféle humanista és józan bölcsességgel.

Ezt a szemléletet erősítik a hidak, és ezért esnek a hidak áldozatul a háborúknak – de azt már csak én teszem hozzá.

Ahogy azt például én is tudom, hogy milyen érzés volt például 10 évvel ezelőtt kávézni a balkáni háborúban lerombolt mostari hídnál.

A blogbejegyzés mellékszereplője (én) a lebombázott mostari híd mellett kávázgat kb. 10 évvel ezelőtt. Boszniában másként mérik az időt. Ebben a kávézóban is.

Akkor úgy gondoltam, egyszer még vissza kellene menni Boszniába.

A visegrádi híd például az egyik pontja lehetne a kirándulásnak.

Mert annyifelé el kellene még menni, annyi mindent kellene még csinálni. Jöttömben-mentemben apró hidakat ácsolni például, hogy ezzel a nem túl eredeti zárógondolattal éljek.