Négy éve voltam utoljára a Szigeten.

Idén is kísértésbe estem, különösen a Blur és Nick Cave miatt, és amikor tegnapelőtt este belenéztem az interneten a Biffy Clyro igencsak A-kategóriás koncertjébe, nem mondom, hogy nem sajnáltam, hogy nem vagyok a nagyszínpad előtt.

De összességében, ilyenkor, amikor vége, midig átjár egy kicsike öröm és büszkeség, hogy milyen jól tettem, hogy idén is kihagytam ezt az egész cirkuszt.

A Sziget csodálatosan példázza a rocktörténet megannyi jelenségének, stílusának és előadójának a sorsát: hogyan ürül ki, válik puszta show-business-szé, felszínes tömegszórakoztatássá az, amiben egykor csírájában ott volt valami többnek, tartalmasabbnak az ígérete.

Utolsó emlékem a Szigetről: a Szeparé. 2009-ben itt húztuk ki az első villamosig. Mondjuk ennél kellemetlenebb helyen is töltöttem már el időt.

Félreértés ne essék, nem sírdogálok miatta, nem is sajnálom különösen, egyszerűen csak tudomásul veszem, hogy ez az élet rendje. Főleg, ha hagyjuk, vagy még inkább, ha ez tetszik nekünk.

Azért mindig kaján vigyorral olvasom, amikor Gerendai Károly közli, hogy az adott évben mennyi volt a veszteség. Aki járt már a Szigeten, az sejtheti, hogy honnan táplálkozik a fejcsóválásom.

Mindegy is, örülök, hogy ma éjjel nem a Sziget harsány ricsaja, hanem a csend, a tücsökciripelés és a kellemes hűvös jön be az ablakomon, és milyen jó lesz majd a megmosott hajam rátenni a kispárnára.

És ez most, higgyétek el, nem konformizmus. Éppen az ellenkezője.

(Bónusz: a 2008-as és a 2009-es Sziget-látogatásaim krónikái.)