Az tetszik magamban, hogy még mindig képes vagyok rácsodálkozni a világ millió színére, illetve felfedezni, hogy ezen színek mögött milyen egyformák is vagyunk.
Most éppen 20. százai indiai novelláskötetet olvasok. Egy Prémcsand (Premchand) nevű, 1880-1936 között élt író “A sakkozók” (Satrandzs ke khilárí) című novellája például így kezdődik.
“Vádzsidalí Sáh idejében történt. Lakhnaú teljesen belemerült az élvezetekbe. Gazdag és szegény, kisember és tekintélyes személyiség, egytől egyig mind az érzékeinek élt. Ki énekes-táncos összejövetelt szervezett, ki az ópium mámorába bódult. Az élet minden területét a szórakozás uralta. A kormányzás, az irodalom, a társadalmi berendezkedés, a művészetek, a mesterségek, az étkezés, a viselkedés területén mindent a gyönyörűséges élvezetek hatottak át. A hivatalnokokat az anyagi javak utáni vágyódás, a költőket a szerelem és az elválás leírása, a kézműveseket a selyem-, arany- és ezüstfonál készítése meg a csikan-hímzés, a kereskedőket pedig a szemfesték, parfüm, fogszínező és krémek értékesítése kötötte le. Mindenki szemét elfátyolozta a gyönyörök részegítő mámora. Arról, hogy mi folyik a nagyvilágban, senkinek sem volt tudomása. Madárviadalokhoz mérték ki a játékteret, fürjek, fogolymadarak harcoltak egymással. Itt épp felrakták a csauszar játékhoz a táblát, ott a kockázok törtek ki örömujjongásban, máshol meg a sakktáblán dúlt súlyos ütközet.”
A történet vége egyébként az (vigyázat, spoiler!), hogy a két főszereplő városát megszállják az angolok, de ők nem foglalkoznak ilyen apró prózai dolgokkal, helyette elmennek a városon kívülre sakkozni. Ahol is jó összevesznek egy partin, és leszúrják egymást.
[…] az indiai novellás-gyűjteményemet, de nem tudom nem meghallani, amit barátnőjével […]