Esténként, amikor már nagyon rühelli a szemem és a lelkem a monitort, karosszékbe huppanok és olvasgatom Jávorszky Béla Szilárd és Sebők János „A magyarock története” című kétkötetes művét.

Azt hiszem, lehetett volna ezt jobban is csinálni, de a végeredmény egyrészt vállalható, másrészt valóban hiánypótló.

Harmadrészt helyenként igencsak érdekes olvasmány.

Tegnap este például erre az Omega-történetre bukkantam. (Benkő László szóválasztása nem igazán tetszik, ahogy nem tetszett közönségessége a szombathelyi koncert előtti stand-up show-jában sem, de a sztori nem rossz.)

A technikai újítások igénye mindig is végigkísérte az Omega pályáját. A hetvenes évek derekán éppen a füstgép „honosításával” próbálkoztak, de a szárazjéggel eleinte sehogy sem boldogultak. Többek között nehéz volt megoldani az elvezetését. Végül a szippantóktól szereztek az erre a célra megfelelőnek gondolt hosszú csövet, melyet többször kifőztek és fertőtlenítettek a következő koncert előtt. A show megfelelő részénél aztán be is vetették az „új fegyvert”, s csak később vették észre, hogy valami nem stimmel: az emberek szédelegnek és fogják az orrukat. Nem sokkal később a színpadra is felért az átható csatornaszag. Ebből okulva a következő alkalommal a szárazjég mellé már fenyőillatú habfürdőt is szórtak, melynek eredményeként – miként Benkő László fogalmazta később – „olyan aura lett, mintha az ember egy teleszart fenyőerdőben állt volna”. (A technikán a későbbiekben már sikerrel finomítottak, és a füst azóta is a zenekar színpadi show-jának elengedhetetlen része.)