Amikor Magyar Bálint minisztersége alatt nagyobbik csemetém érettségizett, úgy gondoltam, ennél nagyobb káosz már nem nagyon lehet: kiszivárogtak az érettségi tételek, a diákok fájcserélőkön osztották a következő napi kérdéseket, az osztály kétszer írta a matekérettségit és hasonló nyalánkságok.

De sikerült überelni Magyar Bálintot. Tavaly a kisebbik csemetém továbbtanulási papírjait készültünk kitölteni, mikor a kormány úgy döntött, hogy egyik napról a másikra alapjaiban változtatja meg a rendszert, és fizetőssé tesz néhány szakot. Történetesen azt is, amit mi néztünk ki. Hoppácska – vontuk le a következtetést.

Tényleg nem lehetett arra számítani, hogy lehet lejjebb. Pedig úgy tűnik, hogy igen.

Itt van december vége, a mostani negyedikesek – hosszas családi kupaktanácsok után – három és fél évvel ezelőtt gondosan középiskolát választottak, majd a második tanévben eldöntötték, hogy melyik tantárgyakra állnak rá komolyabban. És most, hogy ki kellene mondaniuk a véglegeset, azt látják, hogy a politika megismétli önmagát, felelőtlen töketlenkedését és általános koncepciótlanságát. Nemhogy egy életre, de egy hétre, vagy lassan egy napra előre nem lehet látni.

Ez így több mint komolytalan, kérem, ez tragikus.

Egyrészt a közvetlen érintettek miatt, annyira azért ők sincsenek kevesen, másrészt az üzenet miatt. Vagy ennyire lényegtelen kérdésnek tartja a kormány a felsőoktatást, vagy ennyire futja a tudásából. Mindkét magyarázat riasztó.

A felsőoktatás körüli állapotok – Magyar Bálinttól napjainkig – jóval túlmutatnak a pártok, kormányok és miniszterek és államtitkárok témakörén: a magyar politikai elit végleges elhasználódottságának, foszilizálódásának egyik kísérőjelenségéről van szó.