Az interneten annyian foglalkoznak a magyar bel-, párt- és mindenféle politikával, hogy egyre kevésbé érzem úgy, hogy pont az én hangom hiányozna abból a kórusból, amelynek egyik jellegzetessége, hogy minél hangosabb, annál hamisabb.
Azt hiszem, ez ügyben nincs mit tennem, a földrengést sem lehet megelőzni, esetleg előre jelezni.
Mostanában sokkal jobban izgatnak a kis egyéni történetek, melyekben ezerszer pontosabban tükröződik a valóság, mint a hivatalos (érts: pártfinanszírott) médiában.
Szóval amikor arról faggatom a hozzám igen közelálló, de földrajzilag távollakó több mint ismerőst, hogy hogyan telt a szombatja, azt mondja:
„Farmert vettem. De nem a szokásos módon. Korábban egyszerű volt, bementem a márkaboltba, a próbafülkében magamra kaptam a Benettont, tudtam a méretet és a fazont, öt percen belül fizettem, és egyszerre örültem az új nadrágnak, annak, hogy ilyen gyorsan végeztem a vásárlással, és hogy egy évig nincs gondom erre. De azok az idők elmúltak már. Most meg ott állok a kínai boltban, büdös van, mint a rossebb, a rajtam Ying Yan nadrág szabása borzalmas, de még mindig ez a legjobb. Befogom az orrom és behunyom a szemem, majd rossz lelkiismerettel megveszem.”
Mondja mindezt kicsit bosszúsan, kicsit szomorúan, de mégiscsak úgy, hogy a végén tudunk rajta együtt nevetni.
Aztán nehogy kitaláljanak valami nevetésadót.
Szólj hozzá!