Vannak dolgok, amik nem változnak.

1982.

18 éves vagyok, első 8 órás munkahelyem egy primer szektorhoz tartozó üzem (nem nevezem most meg, nehogy megijedjetek) egy dunántúli iparvárosban.

Munkakezdés hajnali hat órakor.

Mikor megérkezem az öltözőbe, gyakorlatilag még alszom. Beszélni nem tudok, szemem félig csukva, és minden héten egyszer otthon felejtem a fém öltözőszekrényem kulcsát.

„Megint otthon hagytad, gyerek?” – kérdezi kissé bosszankodva, kissé sajnálkozva a fürdős, majd rendszeresít számomra egy fémfűrészt, amit „éneklő kulcs”-nak hív, és amivel le tudom vágni a lakatot.

A kettéfűrészelt szárat egyébként általában meghegesztetem a kollegákkal. Kialakul egyféle rutin.

„Majd megszokod a korán kelést, gyerek” – mondja jóságosan a brigádvezető, Gyuri bácsi, de amikor közel egy év múlva, utolsó munkanapjaimnak egyikén is azt látja, hogy reggel lapos szemekkel vágom a lakatot, már közel sem ennyire biztos a dolgában.

2012.

Azt hiszem, kicsit túlpörögettem magam tegnap, így ma felébredek reggel 6 óra felé. Ha olvasnék 1-2 órát, vissza tudnék aludni, de az ilyen többrészletű alvások után olyan vagyok egész délutánig, mint egy zombi.

Így hát gondolok egy merészet. Veszek egy gyors zuhanyt, magamra kapom a ruhát és biciklivel elindulok a tercier szektorhoz tartozó irodába (ebből is látszik, hogy közben karriert csináltam).

Mivel még sötét van, benyomom a dinamót és lapos szemekkel nézegetem a számomra ismeretlen korareggeli várost. Emberek kutyát sétáltatnak, buszra várnak vagy az állomásról mennek a belváros irányába.

Büszke vagyok magamra, hogy közéjük, a korakelőkhöz tartozom.

Büszkeségem az iroda előtt kissé visszavesz magából.

Otthon hagytam az irodakulcsot.

Be lehetne törni persze a zárat, aztán talán meg is lehetne hegesztetni vagy valami, de inkább felülök a biciklimre, benyomom a dinamót, majd lapos szemekkel hazakerekezem a kulcsért.

Közben egészen kivilágosodik, reggel lesz, oda a korai kelés varázsa.

Egy darabig nem is fog hiányozni.