Mottó:
„Nem könnyű úgy fogalmazni,
hogy ne értsetek félre,
de ha így lesz, az sem tragédia,
és különben sem ez az utolsó eset.”
(jozing)

Amerikát egyes balos és jobbos körökben már régóta divat szidni.

Mert hogy egy nagypofájú, erőszakos, ostoba és alulművelt népről van szó, akik azt sem tudják, merre van Magyarország, és hogy annak Budapest a fővárosa.

És hozzájuk képest mekkora fasza gyerekek vagyunk mi – hallani ezt, ha nem is pontosan így, de annál többet.

Nos, nem tudom.Bár négy évtizede készülök oda, még soha nem értem oda a tengeren túlra, így minden, amit tudok arról az országról, azt filmekből, könyvekből, a médiából, egy kevés személyes kapcsolatból és ismerőseim történeteiből tudom.

Ezekből főleg az szűrődött eddig le, hogy Amerika nagy, összetett ország, amelyből mi hajlamosak vagyunk csak azt látni, amit szeretnénk, amit elég tesz a tömegmédia, vagy amit éppen nem takarnak a nagy és egyszerű témák.

Így vagyunk ezzel a mostani elnökválasztással.

Európa 80 százaléka Obamát választotta volna, valószínűleg nem azért, mert olyan sokat tud róla, hanem mert olyan rendes feje van.

„Obama talán nem is lesz az a nagy szám, mint amire a többség számít” – írtam itt a blogomban 2008-ban, közvetlenül az elnök megválasztása után, és nem akarom magam fényezni, de egész jól bejött a jóslat.

Az első fekete elnökben emberileg talán nem is csalódott az USA, de a teljesítménye közel sem volt meggyőző. Országa ugyanis cseppet sincs jobb állapotban, mint amikor átvette, ami nem túl jó ómen a második ciklusra.

Hogy Romney jobb lenne-e elnöknek, arról fogalmam nincs.

Valószínűleg akkor tudtam volna gond nélkül leadni szavazatom tegnap, ha összekombinálják két figurát: Romney dinamikusabb gazdasági elképzeléseit, határozottabb jövőképét és Obama hiteles politikusi ábrázatát.

Az amerikai választás tanulsága számomra azonban sokkal inkább a részletekben, mintsem a két elnökjelölt személyében rejlik.

Abban, hogy a kampány nem arról szólt, hogy ki a fekete (na vajon?) és ki a mormon (na vajon?), hanem nagyon is konkrét gazdasági elképzelésekről.

Hogy van az, hogy az alulművelt amerikai választókat ezzel próbálták megfogni a kampánystábok, míg nálunk IMF-plakátokkal, cigányozással és orbánozással? – teszem fel magamban a kérdést. (Aki tudja, persze válaszolhat rá.)

Vagy itt van a vesztes Romney beszéde, ami többet elmond az amerikai demokráciáról, mint egy tucat magyar – valamelyik hazai szekértábornak valószínűleg rendszeresen számlázó – politológus jegyzete.

Ahogy a felvétel mutatja, Romney-t hatalmas taps és ujjongás fogadta veresége után.

A fickó elmondta, hogy már felhívta Obamát és gratulált az elnöknek, annak támogatóinak, a stábjának, akik megérdemlik a gratulációt, egyben minden jót kívánt Obama feleségének és lányainak.

„Ez az időszak nagy kihívást jelent Amerikának, és imádkozok, hogy az elnök sikeresen vezesse a nemzetet”, mondta, majd később hozzátette, hogy ebben a kritikus időszakban a nem lehet kockáztatni értelmetlen civakodással és politikai pózokkal: a politikai vezetőknek át kell nyúlniuk az árkok felett, a népnek pedig fel kell emelkednie a feladathoz.

Tanulság: köcsög amerikaiak.