Ez itt a kis hátsókertünk és benne a napsütés leple alatt idelopakodott ősz.

Minden évben nagyobb csábítást érzek, hogy megszeressem ezt az évszakot, merthogy színes, szelíd és dekadensen szép.

De a hervadásnak indult virágokban, a barnuló páfrányokban és a hótakaróra váró lehullott falevelekben továbbra is ott érzem azt a kis riadalmat, amivel egyelőre nem kötnék közelebbi barátságot.

És ha már lírával indult ez a poszt, legyen a folytatás is líra.

Két vers kívánkozik ide. Mindkettő a világirodalom gyöngyszemei közé tartozik.

Egyikük egy bizonyos Petőfi Sándor alkotása. A fickóra és a versre talán még emlékeztek általános iskolából.

A magyar irodalom egyik legzseniálisabb sora van benne:

„Elhull a virág, eliramlik az élet…” (rémlik valami?) A teljes vers itt.

A másik egy bizonyos Dylan Thomas nevű walesi költő műve.

Így kezdődik, hogy:

“Do not go gentle into that good night,
Old age should burn and rave at close of day;
Rage, rage against the dying of the light.”

Több magyar fordítása is van, nekem Vas Istváné jön be a legjobban.

“Ne ballagj csöndben amaz éjszakába,
lobogj, öregkor, a jó szürkületben:
tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.”

Az egész vers itt van.

És olvassatok mindennap!