Megjavítottam a hajcsatot, mert eltört a rugója.
Nem is annyira a munka mennyisége, az időáldozat (50 perc) volt itt a lényeg, hanem egyrészt a szándék, hogy ne dobjunk ki szemétként egy tárgyat, amely hűen szolgált bennünket egy évtizedig, másrészt maga a hit, hogy világnak egy apró szegmense javítható, ha vesszük a fáradságot, és nem akarjuk mindjárt lecserélni egy másikkal, amit aztán gyorsan megint kidobunk a szemétbe.
Csak a rugót kellett fogóval visszahajlítani, illetetve a megmaradt rész spiráljának egy részét kiegyenesíteni, hogy ezzel helyettesítsem a letört szakaszt.
Volt egy kis kínlódás, amíg kombinált fogóval fogást találtam a rakoncátlan rugón, de aztán működőképesnek bizonyult az átalakítás.
A szerkezet egy árnyalattal talán gyengébb, mint volt, de bizonyára ennyivel boldogabb is annál, mintha a kukában várná, mikor viszik élete végállomására, a nagyszemétdombra.
A hajcsat fontos szerepet tölt be életemben: ezzel csíptetem fel a hajamat, miközben zuhanyozom.
És nyilván nem a 100 forintos értékéről van szó, hanem nagyon másról, talán egy szelíd lázadásról, melynek annyi hatása van a világra, mint egy lepkeszárny verdesése.
Szólj hozzá!