A családi filmklub keretében megtekintettük Emir Kusturica Underground című filmjét.

Szerintem Kusturica második legjobb filmje, a Cigányok ideje után.

A történet a hatalom, politika, a barátság, szerelem és hasonló egyetemes témák mellett konkrétan Jugoszlávia hazugságának és szétesésének a filmje, jellegzetes kusturicás eszközökkel.

Jugoszlávia története engem alapból is izgat, egyrészt családi szálak, másrészt a szétesés élménye miatt.

A zavarosnál is zavarosabb családi szálakba most nem mennék bele, az ország megszűnése sokkal kézzelfoghatóbb.

Tizenéves koromban a „jugó” határtól nem messze laktam. Ami Amerikában vagy Nyugat-Európában volt, az a mesék kategóriájába tartozott, amit viszont Jugoszlávia jelentett, az nagyon is valóságos volt.

A jugó srácok farmereket, nagyon hájp lemezeket és a szabadság leheletét árulták a harkányi piacon; miközben lenyúlták a legszebb lányokat.

Ami legalább ennyire fontos volt: az újságjaik, a zenekaraik, irodalmuk, képzőművészetük révén egy olyan szellemi pezsgés volt a határ túloldalán, amivel – hiába nyílt ki a nagyvilág – azóta sem találkoztam sehol.

Aztán egyszer csak azt mondták, hogy mindez csak máz volt, nincsenek is jugó srácok, csak szerbek, horvátok, bosnyákok és a többiek, hogy aztán egy olyan történetbe torkolljon mindez, ami közel annyira volt sokkoló és szürreális, mint a második világháború bizonyos vonatkozásai.

Kiderült, hogy hiába teltek el évezredek, az embercsoportok kollektív őrülete ma is reális veszély. Egyik nap még együtt borozgatva hallgatják a szomszédok Jimi Hendrixet, másnap történik valami és kiirtják egymás családját. Mindez az orrunk előtt, a szomszédban, a posztmodern és a kommunikáció korában, Európa közepén.

És mintha igazából ez nem zavarna senkit, nem lenne tanulsága. Mintha ez is csak hollywoodi mese lenne, aminek ha vége van, kikapcsoljuk a tévét.

Az Undergroundot nem azért szeretem, mert politikailag korrekt. (A kritikusokat valószínűleg az akasztotta ki, hogy a rendező nem követte az Európában hivatalos „jó Horvátország, gonosz Szerbia” hivatalos sémát, de az hülyeség, hogy a film a Milosevics-rendszernek csinált volna propagandát.)

Az Underground azért jó film, mert annyira beszippant, mint a legjobb amerikai produkciók, ugyanakkor ízélményben úgy viszonyul hozzájuk, mint a dunai halászlé a hamburgerhez.

Közel három óra elképesztő filmes és intellektuális töménység, melynek minden másodpercéről érezhető, hogy a rendező belepakolta a teljes energiáját, hogy a néző is nagykanállal tudjon merni belőle.