22 évvel ezelőtt költöztünk a házba, akkor örököltük meg a szenespincében a végletekig leharcolt asztalt. Mindenféle limlom volt mellette, alatta és rajta.
Mivel erősen korhadásnak indult, néhányszor erős veszély fenyegette, hogy a lomtalanító-teherautó platóján végzi. De valahogy mindig megúszta, a szúvak nagy örömére, akik degeszre lakmározták magukat a pincedoh által alaposan felpuhított fából.
Azért arra jó volt, hogy télen virágokat és cserepeket tartsunk rajta.
Az asztal életében a fordulópontot a tavalyi év jelentette. Ekkor döntöttem úgy, hogy valamit jó lenne kezdeni a bútordarabbal.
Kezdtem is. Átcipeltem a pince másik végében levő műhelyembe (illetve abba a helyiségbe, amit én annak hívok). Először megállapítottam, hogy sokkal rosszabb állapotban van, mint látszott, majd kicsit simogattam itt-ott, hogy aztán magára hagyjam egy évig. Mentségemre legyen mondva, nem teljesen rajtam múlott a dolog.
A pincébe és az asztalhoz tavasszal tértem vissza, gyaluval, csiszolóval, vésővel, kalapáccsal, fűrésszel, ecsettel és hasonlókkal.
Néhány laza hétvége bőven elég volt, hogy az egykori asztalból újból asztal legyen.
És ha már asztal lett, ki is tettem a napra. Most a kertben hunyorog a fénybe, és szerintem még az esőnek is örül, annak ellenére, hogy a felületét nem valami strapabíró anyaggal kentem be: sajnos csak beltéri lakkot találtam a szekrényemben.
A múlt héten vettem egy jókora fóliát a Gazda Áruházban, azzal próbálom letakarni az eső elől. A lapján levő furnért lehet, javítani kell majd az esős évszak beálltával, amit cseppet sem fogok bánni.