Felnézek az íróasztalom feletti polcsorra, és a cd-kről eszembe jut az az idő, amikor összespórolt osztrák schillinggel a zsebünkben, izgatottan Ladába ültünk, és hajnali indulással Bécsbe utaztunk lemezt vásárolni.

A Bécsbe utazást később felváltotta az Amazonos rendelés, az izgalom is csökkent egy kicsit, de a végeredmény általában ugyanaz volt. Egy műanyag tok, benne a gondosan dizájnolt cd, és egy kis információs füzet, aminek kellemes nyomdaszaga volt.

A zenehordozó tárgyat aztán fel lehetett tenni a polcra, hangulattól függően válogatni közülük, újra felfedezni egyet-másikat.

Vagy éppen kölcsönadni, hogy néhányat ne kapjunk vissza soha, esetleg odaajándékozni örökbe, dizájnnal, illattal, valamivel.

Másolt lemezem alig van, de a nagy-sávszélességű internet és a lemezkiadók kapzsisága miatt ma már évek óta nem vettem lemezt.

Úgy érzem, nem én vagyok a hibás.

Lassan, de biztosan átállunk az erőművek biztosította digitális kultúrára, a hajnali utazás helyett egy gombnyomásra lett minden elérhető.

Mintha egy jó bort folyamatosan vizeznénk. A borból egyre több lesz, mindenkinek jut belőle, de közben egyre hígabb, míg végül már nyomokban sem érezzük az egykori ízt a löttyben.