Lehet, csak véletlen, de az ilyen ipari katasztrófák jellemzően olyan ázsiai és latin-amerikai országokban történnek, ahol a politika és egyéb társadalmi torzulások felülírják a biztonságot, a józan észt és az alapvető emberi viszonyokat. Ott, ahol hatalmas társadalmi különbségek vannak, ott, ahol a kivételezett elit megtehet mindent, ahol a nép csak elszenvedi a bajt: ül az földrengések által összedőlt papírbeton házak romja alatt, a beszakadt bányákban vagy éppen a lúgos, vörös trutyiban.

Ami igazán meghökkentő a mi történetünkben, az a cég vezetőinek a hozzáállása. Valami hihetetlen. Olyan, mintha külön fajt, kasztot képviselnének.

Nem tudom, hogy bűnösök-e (lehet a gát az ördög érintésére nyílt meg), de az eddigi borzalmas megszólalásaik és sumákolásuk alapján előtör bennem a méreg: tessék már elővenni őket komolyan.

Ha átszakad egy gát, annak oka van, és mivel statikáról van szó, néhány bonyolult, de mégis egyszerű és egzakt képlettel ki lehet következtetni, mi és miért történt.

Aztán nézzük már meg végre, mi történt itt az elmúlt 20 év alatt. És vegyük elő komolyan, akiket kell.

Avagy meddig kell még ücsörögnünk a vörös iszapban?

Teljesen eredeti sztorival. Ahogy azt megszoktuk:

Ma délelőtt olyan hosszú sort álltam végig a Sparban, mintha ingyen osztogattak volna valamit, holott erről szó sem volt, vagy nekem legalábbis nem adtak.

Nehezen viselem a sorban állást, viszont amíg a ropik és sós mogyorók mellett araszoltam, volt időm fújni egyet, a fújás mellett meg ismét levonni a konzekvenciát: a nők hajlamosabbak a tolakodásra.

Lehet, hogy a férfiak okozói a háborúknak, hozzájuk köthetők az erőszakos bűncselekmények és az agresszív autóvezetés zöme, de hogy a nők bolti tolakodásban csuklóból vernek bennünket, az biztos.

Amíg a férfiak tök nyugalomban várják a sorukat (és a sörüket), addig a nők remegő izgalommal, kezükben a pénztárcával ide-oda tologatják a kordét, jobb esetbe bele a hátamba, rosszabb esetbe megkerülnek vele, mintha csak körülnéznének ott elöl, aztán ott is maradnak.

Valamiért rendkívül fontos nekik, hogy öt perccel korábban jussanak hozza a cucchoz. Hozzá tartozik a komfortérzetükhöz.

Már pár nappal ezelőtt sejtettem, hogy el kell mennem szavazni, pedig – isten és ördög a tanúm rá – nem igazán szándékoztam ezt; nagyon más programon törtem a fejem.

De hát nincs mese, mennem kell, azért, hogy majd – egy kellően távoli jövőben – ne kelljen politikával foglalkozni és ilyen szórólapokat olvasni.

Nem érdekelnek a programok, nem érdekelnek az arcok, nem érdekelnek a mögöttes történések.

Nem vagyok mérges, nem vagyok ideges és nem vagyok naiv.

Ilyen szórólapokat nem akarok kapni. Pont.

Az én kis cseppemet beleteszem a tengerbe.

A kép augusztusban készült.

A vargánya magáért beszél, ahogy ott áll a fenyők alatt. A háttérben a Kelet-Mecsek egyik kicsi, de annál jobb elhelyzkedésű szállodája az egyik hegytetőn.

A nevét nem mondom meg, mert elöntött a kalmárszpirit.

Mindenkit arról tájékoztatok, hogy falak és belső gátak híján a határ a csillagos ég, vagy a kénköves pokol, vagy leginkább egyik sem, sokkal prózaibb és provincionálisabb az egész, egy jobb sorsra érdemes vidéki kisváros mocsári vergődése, ahol nemes mocsári harcosok híján sáros kertészgatyás kertitörpék között megy a harc. A tét a letiport virágoskert feletti uralom.

Mindenkinek gratula, aki részt vesz benne.

De van olyan olvasata is, hogy vigyorogni lehet az egészen. Igaz, ahhoz be kell vallani, hogy mégiscsak rossz helyen vagyok és rossz időben. Pedig ez nem is igaz.

Miután széthordták az országot, vége lett egy rendszernek, nagyon helyesen és nagyon dicstelenül. Más kérdés az, hogy azért lett-e vége, mert megelégelték az emberek, vagy azért, mert már nem volt mit széthordani.

Ez már lejárt lemez, ha szerencsénk van, tanulunk belőle. Neveket, történeteket, jogi, politikai és pszichiátriai kóreseteket. Persze a magyar nép van annyira ostoba, hogy soha nem tanul semmiből.

Izgalmasabb, hogy mi lesz ezután.

A Fidesznek október 3-a után muszáj lesz olyan területeken is mondani valamit, amiről eddig nem nagyon volt szó, mondjuk hogy hogyan kívánják finanszírozni a gallyra tett önkormányzatokat, folytatódik-e Magyarország sodródása a periféria felé, vagy sikerül megfordítani a hajó útját. Nem ráolvasással, hanem okos törvényekkel, példamutatással. És egyáltalán, akik pozícióba kerülnek, akarják-e kormányozni a hajót, vagy csak a kapitányi bér és a kapitányi egyenruha miatt szeretnének-e a parancsnoki hídon feszíteni.

A napokban találkoztam egy ismerőssel, aki a szombathelyi városházán dolgozik, jó szakembernek, európai mércével is mérhető személyiségnek ismerem (nézzük meg, a helyi politikusok között hányan vannak ilyenek), közelről látja mindazokat az eseményeket és folyamatokat, amelyek a csúnya, fehér házban zajlanak.

Szavaiból, mondataiból nagy keserűség volt érezhető. Azt mondja, azon gondolkodik, hogy elköltözik, messzire, külföldre, Európába.

Merthogy reménytelen.

Valaki győzzön meg, hogy nem az.

Egy reklám az interneten. (Lehet, nem reklám, csak az intelligencia nívóm alacsony, és azért nem tudom, mi ez.)

Nem mertem megnézni, hova vezet, ha rákattintok.